„Nincs kiságy, nincs pelenkázó, még csak egy cumisüveg sem” – Egy anya hazatérése a káoszba

– József, hol van a kiságy? – kérdeztem remegő hangon, miközben a babahordozóban szuszogó kislányunkat a nappali közepére tettem. A lakásban csend volt, csak a hűtő zümmögése hallatszott. Az ablakon át beszűrődött a májusi napfény, de minden olyan ridegnek tűnt.

József zavartan nézett rám, a kulcsot forgatta a kezében. – Tudod, annyi munka volt… A főnököm nem engedett el, és… – kezdte mentegetőzni, de félbeszakítottam.

– Megígérted! Legalább egy pelenkázót! Egy csomag pelenkát! – kiáltottam rá, és éreztem, ahogy a hormonok és a fáradtság összecsapnak bennem. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Az egész terhesség alatt azt hittem, hogy együtt csináljuk végig. Hogy majd együtt választjuk ki a babakocsit az Árkádban, hogy együtt szereljük össze a kiságyat a hálóban. Ehelyett József egyre többet dolgozott. Mindig azt mondta: „Majd hétvégén.” De sosem jött el az a hétvége.

Most pedig itt álltam egy üres lakásban egy újszülöttel, sehol egy babatakaró, sehol egy cumisüveg. A fürdőben halomban állt a szennyes, a konyhában üres pizzásdobozok. Az anyám hangja csengett a fejemben: „Ugye mondtam, hogy ne bízz meg benne ennyire?”

– Sajnálom, tényleg… – motyogta József, de már nem tudtam rá nézni. A kislányunk felsírt. Felkaptam, ringattam, de nem tudtam megnyugtatni. Magam sem voltam nyugodt.

– Hívom anyámat – mondtam végül. József arca megfeszült.

– Ne hívd ide! Tudod, hogy utál engem. Majd én elmegyek vásárolni! – próbált hősködni.

– Most? És addig mit csinálok itt egyedül? – kérdeztem kétségbeesetten.

A telefonért nyúltam. Anyám azonnal felvette.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Nincs semmi itthon… semmi baba cucc… – suttogtam könnyek között.

– Jövök! – mondta határozottan.

József dühösen kifordult az ajtón. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött. A kislányom sírása betöltötte az egész lakást. Leültem a kanapéra és magamhoz szorítottam őt. Úgy éreztem, kudarcot vallottam már az első napon.

Anyám fél óra múlva érkezett. Kezében szatyrok: pelenka, törlőkendő, textilpelenka, babaruhák. Megölelt.

– Nem baj, kicsim. Majd együtt megoldjuk – suttogta.

Később József is visszajött. Kezében egy összecsukható kiságy doboza és néhány csomag pelenka. Fáradt volt és megtört.

– Sajnálom… tényleg próbáltam… csak annyira nehéz most minden… – mondta halkan.

Anyám rám nézett: – Beszéljetek egymással! Nem lehet mindent magadba fojtani!

Aznap este hárman ültünk a kanapén: anyám, József és én. A kislányom végre elaludt. Csend volt, de nem békés csend – inkább feszültséggel teli.

– Mi lesz most velünk? – kérdeztem halkan.

József rám nézett: – Nem akarok rossz férj lenni… csak félek… félek attól, hogy nem vagyok elég jó apa…

Anyám megszorította a kezem: – Senki sem tökéletes. De ha nem beszéltek egymással őszintén, minden szétesik.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. A gondolatok cikáztak a fejemben: vajon túl sokat vártam el? Vajon József tényleg mindent megtett? Vagy csak kifogásokat keresett?

A következő napokban anyám segített rendet rakni. Együtt mostuk ki a babaruhákat, rendeztük be a kiságyat. József próbált többet otthon lenni, de láttam rajta: feszélyezi anyám jelenléte és az én csalódottságom is.

Egy este leült mellém.

– Szeretlek – mondta halkan. – De félek attól, hogy elveszítelek ebben az egészben.

Ránéztem. Láttam rajta az őszinte aggodalmat.

– Én is szeretlek… csak annyira egyedül éreztem magam ebben az egészben… – suttogtam vissza.

Megöleltük egymást. Tudtam, hogy hosszú út áll előttünk. Hogy újra kell tanulnunk bízni egymásban és támogatni egymást.

Most itt ülök, hónapokkal később, és nézem, ahogy a kislányom mosolyog ránk a kiságyból. Még mindig vannak nehéz napok. Még mindig vannak viták Józseffel. De már tudunk beszélni egymással.

Vajon hány család esik szét azért, mert nem merünk őszintén beszélni az érzéseinkről? Ti mit tennétek a helyemben?