Fiam furcsa felesége – avagy amikor a házimunka közös ügy lesz
– Hogyhogy nem főztél semmit, Éva? – kérdezte anyám, miközben a vasárnapi ebédhez terítettünk. A hangjában ott bujkált a csalódottság. – Régen ilyenkor már illatozott a húsleves.
Sóhajtottam. – Dóra azt mondta, mindenki hozzon valamit. Azt akarta, hogy együtt csináljuk.
Anyám összevonta a szemöldökét. – Micsoda? Hát ez milyen rend? Az asszony dolga a főzés! – csattant fel, és úgy nézett rám, mintha elárultam volna a családot.
Dóra ekkor lépett be a konyhába. Mosolygott, de láttam rajta, hogy hallotta a beszélgetést. – Segíthetek valamiben, mama? – kérdezte kedvesen.
Anyám csak legyintett. – Én már nem értek ehhez az új világhoz.
A fiam, Gábor, Dóra férje, épp akkor jött be két tányér salátával. – Anya, minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Persze, csak furcsa ez nekem – mondtam halkan. – Régen minden más volt.
Dóra letette a kenyeret az asztalra, majd hozzám fordult: – Éva néni, szeretném, ha mostantól mindenki részt venne a házimunkában. Nem akarom, hogy csak én vagy te dolgozzunk egész nap. Ez mindannyiunk otthona.
Anyám felnevetett. – Hát ilyen menyet se láttam még! Az én időmben az asszony csendben tette a dolgát.
Dóra nem sértődött meg. Csak leült mellém, és halkan mondta: – Tudom, hogy furcsa lehet. De én így nőttem fel. Anyukám mindig azt mondta: egy család akkor működik jól, ha mindenki kiveszi a részét.
Gábor közben már terítette az asztalt. A húgom, Zsuzsi is segített. A gyerekek viháncoltak a nappaliban. Mindenki mozgásban volt – kivéve anyámat, aki csak ült és nézett maga elé.
Ebéd közben Dóra beszélgetést kezdeményezett:
– Éva néni, mesélne arról, milyen volt régen egy vasárnap?
Anyám először vonakodott, de végül mesélni kezdett: – Hajnalban keltem, dagasztottam a kenyeret, főztem háromfogásos ebédet… A férfiak addig újságot olvastak vagy kimentek a kertbe. Mire minden kész lett, már alig álltam a lábamon.
Dóra bólintott. – És ki segített?
– Senki – felelte anyám keserűen. – Ez volt a rend.
A szavak ott maradtak a levegőben. Éreztem, hogy Dóra valamit mondani akar, de tiszteletből hallgatott.
Ebéd után Gábor felállt: – Na gyerekek, mosogatás! Mindenki segít!
Anyám döbbenten nézte, ahogy az unokák sorban viszik ki a tányérokat. Zsuzsi törölgetett, Dóra pakolt, Gábor mosogatott. Én csak ültem és figyeltem őket.
Később anyám odasúgta nekem: – Ez nem normális. A férfi mosogat? Az unokák dolgoznak?
– De hát boldogok – válaszoltam halkan. – Nézd csak meg őket!
Anyám csak ingatta a fejét.
Este Dóra mellém ült a kanapéra. – Tudom, hogy nehéz elfogadni ezt az újat. De én nem akarom azt érezni, amit az anyukám érzett: hogy mindent egyedül kell csinálnia.
Néztem őt. Fiatal volt, tele energiával és hittel abban, hogy lehet másképp is élni.
– Szerinted ez tényleg működik? – kérdeztem tőle kétkedve.
– Igen – felelte határozottan. – Mert így senki sem fárad el annyira, és több időnk marad egymásra.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi vasárnapok: anyám fáradt arca, ahogy este leült egy percre pihenni; apám elégedett mosolya az ebéd után; én pedig ott álltam mellette a konyhában, csendben tanulva tőle mindent.
Most minden más volt. A család együtt dolgozott és együtt nevetett. De bennem még ott volt az űr: vajon tényleg jó ez így?
Másnap reggel anyám korán kelt és csendben főzte a kávét. Leültem mellé.
– Anya… szerinted tényleg baj az, ha mostantól mindenki kiveszi a részét?
Sokáig hallgatott. Végül megszorította a kezem:
– Nem tudom… Csak azt látom, hogy boldogok vagytok. Talán nekünk is tanulni kellene tőlük valamit.
Azóta próbálom elengedni a régi szabályokat. Néha még fáj, amikor látom, hogy már nem rám van szükség mindenben. De amikor együtt ülünk az asztal körül és mindenki mosolyog… talán mégis ez az igazi család.
Vajon tényleg olyan rossz dolog változni? Vagy csak félünk attól, hogy elveszítjük önmagunkat? Mit gondoltok ti erről?