„A férjem szülei gazdagok, mégsem segítenek nekünk” – Egy magyar családi dráma a lakásvásárlás árnyékában

– Már megint késik a fűtésszámla, Zoli – mondtam halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a számlákat rendezgettem. A férjem csak bólintott, de láttam rajta, hogy megint elönti a düh. Nem rám, hanem az egész helyzetre.

– Tudom, Anna. De mit csináljak? Anyámék úgysem segítenek – csattant fel végül.

Azt hiszem, ekkor szakadt el bennem valami. Zoli szülei, Ilona és László, a város egyik legmenőbb ügyvédi irodáját vezetik. Hatalmas házban élnek a Rózsadombon, minden évben új autót vesznek, és még a kutyájuknak is külön wellnessnapot tartanak. Mi pedig itt ülünk egy másfél szobás panelban Zuglóban, ahol télen mindig huzatos az ablak és nyáron meg lehet fulladni a melegtől.

– Nem értem őket – mondtam halkan. – Hiszen nekik nem jelentene semmit az a pénz. Nekünk viszont minden álmunk egy saját otthon.

Zoli csak legyintett. – Szerinted engem nem bánt? De anyám mindig azt mondja: „Mi is önerőből kezdtük, nektek is menni fog.” Csakhogy ők még a rendszerváltás előtt vettek lakást, fillérekért! Most meg… nézd meg az árakat! Egy normális lakás Budapesten? Tízmilliók! Honnan szedjük össze?

A szívem összeszorult. Én vidékről jöttem fel Pestre, a szüleim egyszerű emberek, sosem volt sok pénzünk. De mindig segítettek, amiben tudtak: főztek ránk, ha beteg voltam, anyám még most is küld lekvárt postán. Zoli szülei viszont… mintha csak nézők lennének az életünkben.

Egyik este vacsorára hívtak minket. Már az is feszélyezett, ahogy Ilona végigmért: „Anna drágám, olyan fáradtnak tűnsz! Nem lenne jobb egy kis pihenés?” – kérdezte álságos kedvességgel. László pedig csak a telefonját nyomkodta.

A vacsora végén Zoli összeszedte minden bátorságát:
– Anya, apa… Szeretnénk venni egy kis lakást. Tudom, hogy nehéz idők vannak, de ha tudnátok segíteni a kezdő részlettel…

Ilona letette a villát. – Zolikám, mi is keményen dolgoztunk mindenért. Nem akarjuk elvenni tőletek azt az élményt, hogy magatoknak teremtsétek meg az otthonotokat.

– De anya… – próbáltam én is közbeszólni.

– Anna, te ezt nem érted – vágott közbe Ilona. – Mi nem akarunk elkényeztetni titeket.

Azt hiszem, ott tört el bennem valami végleg. Hazafelé Zoli némán vezetett. Éreztem rajta a szégyent és a dühöt.

Azóta minden nap egyre nehezebb. A barátaink sorra vesznek lakást – persze sokuknak segítenek a szüleik. Mi pedig csak számolgatjuk a forintokat, és minden hónapban reménykedünk, hogy nem jön váratlan kiadás.

Egyik este Zoli kiborult:
– Tudod mit? Elegem van ebből! Miért kellene könyörögnöm nekik? Nem vagyok gyerek! Majd megoldjuk magunk!

De én tudtam, hogy ez csak dac. Mert amikor éjjel felébredt, sokáig csak bámulta a plafont.

Aztán jött az igazi törés: kiderült, hogy babát várok. Egyszerre voltam boldog és rémült. Hogy fogunk így boldogulni? Egy gyerekkel ebben a pici lakásban?

Anyám sírva örült a hírnek: „Majd én segítek mindenben!” Zoli anyja viszont csak annyit mondott: „Remélem, tudjátok, mibe vágtok bele.”

A szülés után Ilona egyszer meglátogatott minket. Hozott egy plüssmackót és egy borítékot – benne tízezer forinttal.
– Tudod, Anna – mondta –, nem a pénz teszi boldoggá az embert.

Majd elment.

Azóta sem jött többet.

Zolival egyre többet veszekszünk. Ő szégyelli magát a szülei miatt, én pedig haragszom rájuk és néha rá is. Mert úgy érzem, cserbenhagytak minket. Nem csak anyagilag – lelkileg is.

A kislányunk most másfél éves. Még mindig ugyanabban a panelban élünk hárman. Néha úgy érzem, sosem lesz saját otthonunk. Néha pedig azt gondolom: talán jobb is így. Mert legalább megtanultuk becsülni azt a keveset is, amink van.

De mégis… amikor látom Zolit esténként csendben ülni az ablakban, tudom: fáj neki ez az egész.

Vajon tényleg szükségünk van ilyen nagyszülőkre? Vagy jobb lenne végleg elengedni őket? Ti mit tennétek a helyemben?