Anyám mindig figyelmeztetett: Egy fedél alatt az apósommal – A családi ház két bejárata sem elég menedék

– Nem lehetne, hogy legalább a vasárnapi ebédet külön tartsuk? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapultnál álltam, és a krumplit hámoztam. Az apósom, László, a szoba másik végéből rám nézett, szemeiben az a szokásos, fáradt szigor csillant.

– Ez a ház mindig is a családé volt. Gabriella sem akarta volna másképp – mondta, és visszafordult a tévéhez.

A szívem összeszorult. Egy éve halt meg az anyósom, Gabriella. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett ebben a házban. Amikor ideköltöztünk Zolival, a férjemmel, mindenki azt mondta, szerencsés vagyok: nagy ház, két bejárat, külön lakrész. Anyám viszont csak annyit mondott: „Kislányom, gondold át jól. Az együttélés nem mindig könnyű.”

Nem hallgattam rá. Azt hittem, majd én leszek az, aki összetartja a családot. Gabriellával hamar megtaláltuk a közös hangot: együtt főztünk, beszélgettünk esténként a teraszon, és néha még a titkait is megosztotta velem. Lászlóval viszont mindig is nehezebb volt. Ő az a tipikus magyar férfi: kevés szó, sok elvárás. Amíg Gabriella élt, ő volt a híd köztünk. Most viszont minden nap egyre nehezebb.

A gyász mindannyiunkat megváltoztatott. Zoli bezárkózott a munkájába; reggel elmegy, este későn jön haza. A gyerekek – Bence és Lili – érzik a feszültséget. Bence már kamaszodik, Lili pedig egyre többet kérdez arról, miért sírok néha este a fürdőszobában.

Az apósom mindenbe beleszól. Ha főzök, megjegyzi: „Gabriella ezt másképp csinálta.” Ha mosok, odaszól: „A törölközőket nem így kell hajtogatni.” Eleinte próbáltam kedvesen reagálni, de mostanra elfáradtam. A két bejárat sem jelent menedéket: László bármikor átjön a mi részünkre, mintha nem is lenne határ.

Egyik este Zoli hazaért, én pedig már alig vártam, hogy beszélhessek vele.

– Zoli, nem bírom tovább. László mindenbe beleszól. Nincs egy perc nyugtom sem – mondtam remegő hangon.

– Tudom, de most nem tudok ezzel foglalkozni – felelte fáradtan. – Rengeteg a munka.

– De ez nem csak rólam szól! A gyerekek is szenvednek! – kiáltottam rá.

Zoli csak legyintett és bement a hálóba. Ott maradtam egyedül a konyhában, a csendben csak a hűtő zúgását hallottam.

Másnap reggel László már ott ült az asztalnál.

– Kávét? – kérdeztem gépiesen.

– Köszönöm. Tudod, Gabriella mindig cukorral itta – mondta halkan.

A könnyeim majdnem kicsordultak. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e őt vagy haragudjak rá.

A hétvégén Bence szólt oda vacsoránál:

– Apa, miért nem költözünk el innen?

László letette a villát.

– Ez a ház a tiétek is! Nem kell menni sehová! – mondta indulatosan.

Zoli csak hallgatott. Éreztem, hogy mindannyian csapdában vagyunk ebben a nagy házban.

Egyik este anyámmal beszéltem telefonon.

– Kislányom, tudod te is, hogy Gabriella nélkül minden más lett volna. De most már gondolnod kell magadra is! – mondta határozottan.

– De mit tegyek? Nem hagyhatom itt Lászlót egyedül…

– És magadat sem hagyhatod elveszni! – vágott vissza anyám.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak Gabriella szavai: „Az igazi család nem attól lesz erős, hogy mindenki együtt él, hanem attól, hogy tiszteletben tartjuk egymás határait.”

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és leültem Lászlóval beszélgetni.

– László bácsi… vagyis… Após úr… Szeretném, ha megbeszélnénk néhány dolgot. Nekünk is szükségünk van saját térre. Tudom, hogy nehéz most mindenkinek…

László először csak nézett rám némán. Aztán halkan megszólalt:

– Nekem is hiányzik Gabriella. Néha azt sem tudom, mit kezdjek magammal…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Talán először értettük meg egymást igazán.

De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam ebben a házban? Vagy tényleg el kell mennünk ahhoz, hogy mindannyian boldogabbak legyünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e újra igazi otthont teremteni ott, ahol ennyi fájdalom és emlék él?