Az unokám titkai: Egy nagymama vallomása a családi árulásról

– Mama, kérlek, vigyázz Ádámra! – Eszter hangja remegett a telefonban. Aznap este már harmadszor hívott, és a hangjából éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. – Most azonnal be kell mennem a kórházba, nem tudom, meddig maradok bent.

A szívem összeszorult. Eszter sosem volt az a típus, aki könnyen segítséget kér. Mindig erősnek mutatta magát, még akkor is, amikor az apjával, Bélával annyit veszekedtünk miatta. Most viszont hallottam a félelmet a hangjában.

– Persze, kicsim, indulok is – mondtam gyorsan, és már húztam is a kabátomat. Béla csak annyit kérdezett: – Megint mi történt? – de nem volt időm magyarázkodni.

Amikor odaértem Eszterék lakásához, Ádám már pizsamában várt. A kisfiú szemeiben valami furcsa szomorúság ült. – Szia mama – suttogta, és hozzám bújt. Eszter gyorsan összepakolt pár dolgot, majd rám nézett: – Kérlek, ne kérdezz most semmit. Majd elmondok mindent, ha kijövök.

Az éjszaka csendjében csak Ádám halk szuszogása töltötte be a lakást. Próbáltam aludni a kanapén, de nem ment. A gondolataim Eszter körül forogtak: vajon mi történhetett? Miért kellett ilyen hirtelen elmennie? És miért érzem azt, hogy valamit titkol?

Másnap reggel Ádám furcsán viselkedett. Nem akart reggelizni, csak bámulta a tévét. Amikor megkérdeztem, hogy minden rendben van-e otthon, csak vállat vont.

– Apa sokat kiabál mostanában – mondta halkan. – Néha anya sír is.

A szívembe markolt a fájdalom. Eszter mindig azt mondta, hogy minden rendben van náluk. Hogy Gábor, a férje csak fáradt a munkától. De most először hallottam Ádámtól ilyesmit.

Délután takarítás közben véletlenül levertem egy dobozt Eszter szekrényéből. A doboz szétnyílt, és papírok hullottak ki belőle: levelek, fényképek és egy napló. Nem akartam olvasni, de a kíváncsiság erősebb volt.

A naplóban Eszter kétségbeesett sorait olvastam: „Nem bírom tovább Gábor dühkitöréseit… Félek tőle… De Ádám miatt maradok.” Minden oldalon ott volt a félelem és a reménytelenség.

Könnyek szöktek a szemembe. Hogy lehetett ilyen vak? Miért nem vettem észre semmit? Miért nem szólt nekem?

Este Béla is átjött. Elmondtam neki mindent, amit találtam. Ő csak dühösen legyintett: – Mindig mondtam neked, hogy Gábor nem való Eszterhez! De te mindig védted őket!

– Nem védtem őket! Csak hittem benne, hogy boldogok! – kiáltottam rá könnyek között.

Aznap este Ádám odabújt hozzám az ágyban. – Mama, ugye anya visszajön? Ugye nem lesz baj? – kérdezte remegő hangon.

– Vissza fog jönni, kicsim – suttogtam neki, de magamban már nem voltam biztos semmiben.

A következő napokban próbáltam tartani magam Eszter előtt. Amikor hívott a kórházból, csak annyit mondott: – Minden rendben lesz, mama. Kérlek, vigyázz Ádámra.

De én már tudtam az igazságot. Tudtam, hogy Eszter éveken át szenvedett Gábortól. Hogy minden mosoly mögött fájdalom rejtőzött.

Egy este Gábor is felhívott. – Mikor jöhetek Ádámért? – kérdezte ridegen.

– Most jobb lenne, ha nálam maradna – válaszoltam határozottan. – Eszter kérte.

– Maga mindig beleavatkozik mindenbe! – kiabálta Gábor.

– Ha kell, bele is fogok! – vágtam vissza remegő hangon.

Aznap este órákig sírtam. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek: szóljak-e a hatóságoknak? Vagy várjam meg Esztert?

Végül úgy döntöttem: kiállok a lányomért és az unokámért. Másnap felkerestem egy családsegítőt és elmondtam mindent.

Eszter néhány nap múlva hazajött a kórházból. Soványabb volt és fáradtabb, de a szemében ott volt valami új: az elszántság.

– Tudom mindent, kicsim – mondtam neki halkan.

Eszter csak sírt és ölelt. – Sajnálom, hogy nem szóltam előbb…

Most itt ülök az ablakban és nézem Ádámot, ahogy játszik a kertben. Vajon hány magyar családban rejtőzik még ennyi fájdalom és titok? Miért hallgatunk inkább, mintsem segítséget kérjünk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet csendben maradni egy családon belüli erőszak árnyékában?