Öt év csendje: Egy barátság határai a gondoskodás árnyékában

– Nem bírom tovább, Zsófi! – kiáltottam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodtam, és a kezem remegett a fáradtságtól. A mosogatóban tornyosultak a tányérok, a nappaliban halk tévézaj szűrődött át, ahol Marika néni, Zsófi édesanyja, már megint elaludt a délutáni sorozaton.

Zsófi csak állt az ajtóban, kezében egy csokor hervadt virággal, amit valószínűleg az utolsó pillanatban kapott fel a sarki virágboltból. – Tudom, hogy nehéz, de nélküled nem menne – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált valami elfojtott feszültség.

Öt éve kezdődött minden. Akkor még csak néhány napra kértek meg, hogy vigyázzak Marika nénire, amíg Zsófi külföldön dolgozik. Aztán hetek lettek belőle, hónapok, végül évek. Azóta minden reggelem ugyanúgy indul: gyógyszerek adagolása, reggeli készítés, mosdatás, majd hosszú órák csendben, miközben Marika néni az ablakon át bámulja a kertet vagy régi történeteket mesél.

A saját anyám már rég meghalt. Talán ezért is vállaltam el annak idején ezt az egészet – mintha ezzel jóvátehetném azt, amit anyámnak nem adhattam meg. De mostanra úgy érzem, mintha egy láthatatlan ketrecbe zártak volna. A barátaim lassan elmaradtak, a munkahelyemen is egyre kevésbé számítanak rám, hiszen mindig sietnem kell haza.

– Zsófi, meddig mehet ez így? – kérdeztem fojtott hangon. – Neked is itt kellene lenned. Ez nem csak az én dolgom.

Zsófi lesütötte a szemét. – Tudod, hogy nem tudok itt maradni. A munka…

– Mindig a munka! – vágtam közbe keserűen. – De az én életemmel mi lesz? Ki gondol rám?

Csend lett. Csak Marika néni halk szuszogása hallatszott a szobából. Aztán Zsófi halkan megszólalt:

– Ha akarod, kereshetünk egy otthont neki…

A szó hallatán összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy Marika néni soha nem akarna idősek otthonába menni. És én sem tudnám elviselni a gondolatot, hogy cserbenhagyom őt. De meddig lehet ezt bírni?

Az este folyamán Marika néni felébredt és rám mosolygott. – Köszönöm, hogy itt vagy nekem, drága Emese – mondta gyengéden. – Nélküled már rég elvesztem volna.

Ezek a szavak mindig összezavarnak. Egyszerre érzem magam fontosnak és végtelenül magányosnak. Néha úgy érzem, mintha az egész világ megfeledkezett volna rólam.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem az ablakhoz és bámultam ki az üres utcára. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Zsófival együtt jártunk egyetemre, amikor még terveink voltak, amikor azt hittem, hogy az élet tele van lehetőségekkel. Most pedig minden nap ugyanaz: gondoskodás, csend, várakozás.

Egyik nap váratlanul megjelent Zsófi bátyja, Gergő is. Ritkán jön haza vidékről.

– Emese, beszélnünk kell – mondta komoran. – Nem várhatjuk el tőled ezt tovább. Ez nem igazságos.

– Akkor miért nem segítetek? – kérdeztem dühösen. – Egyedül vagyok ebben!

Gergő csak vállat vont. – Nekem családom van, munkahelyem…

– És nekem mi van? – kérdeztem vissza szinte suttogva.

A családtagok egymásra néztek, de senki sem mondott semmit. Úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon meddig tartozom még ezzel? Hol van az önzetlenség és az önfeladás határa? Ha most kiszállok ebből az egészből, akkor rossz ember vagyok? Vagy csak végre magamra gondolok?

Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek van választásuk. Akiknek van családjuk, akikre számíthatnak. Én csak egy barát vagyok – vagy talán már annál is kevesebb.

Tegnap este Marika néni keze megszorította az enyémet. – Ugye nem hagysz itt engem? – kérdezte félve.

Nem tudtam válaszolni.

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat nektek: szerintetek meddig lehet bírni ezt? Hol húzzam meg a határt? Vajon tényleg önzés lenne végre magamra gondolni?