Anyám és a férjem között: Egy asszony harca az otthonáért

– Gábor, kérlek, legalább most állj mellém! – kiáltottam kétségbeesetten a konyhaajtóból, miközben anyám a nappaliban hangosan csattogtatta a kanalakat a vacsorához. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, mint egy megszeppent kisfiú. A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már el neki, hogy nem bírom tovább ezt a helyzetet? Hogy felnőtt emberek vagyunk, saját életet akarok, nem anyám árnyékában élni.

De Gábor mindig csak azt mondta: „Juli, most nem alkalmas. Anyukádnak szüksége van ránk. Majd ha jobban lesz…” De anyám már évek óta „rosszul van”, legalábbis ezt mondja mindenkinek. Pedig orvosnál is voltunk, semmi komoly baja nincs. Csak egyedül nem akar maradni. És Gábor – az én férjem – mindig inkább őt választja helyettem.

Aznap este is így történt. Anyám bejött a konyhába, rám nézett szúrós szemmel:
– Mi ez a kiabálás? Nem lehet egy perc nyugtom sem ebben a házban?

Gábor azonnal odaugrott hozzá:
– Semmi baj, mama, Juli csak fáradt.

Én meg ott álltam, mint egy idegen. Mintha nem is ebben a házban élnék, mintha nem is én lennék Gábor felesége. Hanem csak valaki, aki útban van.

Az első években még reménykedtem. Azt hittem, ha türelmes vagyok, ha megmutatom Gábornak, hogy számíthat rám, egyszer majd ő is kiáll értem. De minden veszekedés után csak egyre jobban bezárkózott magába. Az anyám pedig egyre inkább beférkőzött közénk.

Emlékszem, amikor először felvetettem, hogy költözzünk el. Egy kis albérletbe, akárhová – csak kettesben lehessünk. Gábor akkor is csak azt mondta:
– Nem hagyhatjuk itt anyádat. Mit szólnának a rokonok? Meg különben is… itt mindenünk megvan.

De nekem semmim sem volt. Csak egy férj, aki sosem volt igazán az enyém.

A barátnőim már régóta mondják: „Juli, ezt nem lehet bírni! Egy férfi vagy kiáll a felesége mellett, vagy nincs értelme az egésznek.” De én mindig mentegettem Gábort. Hogy jó ember ő, csak gyenge. Hogy majd egyszer…

Aztán jött az a nap, amikor végleg eltört bennem valami.

Vasárnap reggel volt. Anyám már hajnalban felkeltett minket:
– Gábor, segíts behozni a fát! Juli úgysem ért hozzá.

Gábor szó nélkül felöltözött és ment. Én meg ott feküdtem az ágyban, könnyekkel a szememben. Aztán felkeltem és utána mentem.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle halkan a kamrában.
– Mit? – nézett rám értetlenül.
– Miért hagyod, hogy anyám irányítson mindent? Miért nem vagy velem?

Gábor csak vállat vont:
– Nem akarok veszekedni. Nekem ez így jó.

Akkor értettem meg igazán: neki tényleg jó így. Neki elég az anyám árnyékában élni. Neki nem kell önállóság, nem kell saját élet – neki csak az kell, hogy valaki mindig megmondja, mit csináljon.

Azóta minden napom harc. Harc önmagammal, hogy ne adjam fel teljesen. Harc anyámmal, aki minden mozdulatomat figyeli és kritizálja:
– Juli, miért így főzöd a levest? Bezzeg én sosem rontottam el!

Harc Gáborral, aki sosem áll mellém:
– Ne veszekedj anyáddal! Inkább alkalmazkodj!

És harc az álmaimmal is – mert már alig emlékszem rájuk. Arra a lányra, aki valaha voltam: aki szerelmes volt Gáborba, aki hitt abban, hogy együtt bármit túlélünk.

Mostanra csak ürességet érzek. Néha esténként kiülök a kertbe és nézem a csillagokat. Elképzelem, milyen lenne egy másik életben élni – egy olyanban, ahol számítok valakinek. Ahol valaki azt mondja: „Juli, te vagy az első.”

De aztán visszahallom anyám hangját a házból:
– Juli! Hol vagy már? Megint csak magaddal törődsz!

És visszamegyek. Mert nincs hová mennem.

A testvérem egyszer azt mondta:
– Juli, ha nem lépsz most, sosem fogsz boldog lenni.

De hogyan lépjek? Hová menjek? Hogy hagyjam itt azokat, akikhez köt mindenem – még ha fáj is?

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan adják fel önmagukat egy gyenge férj és egy uralkodó anya miatt?

Most itt ülök a sötétben és csak azt kérdezem magamtól: vajon van-e még remény arra, hogy egyszer valaki értem is kiálljon? Vagy örökre ebben az árnyékban maradok?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni ezt anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?