A vejem szülei árnyékában: Egy anya harca a családjáért

– Nem akarom, hogy az unokáim úgy nőjenek fel, mint azok! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, ahogy a poharat markoltam. A lányom, Zsófi, csak némán nézett rám, a szeme sarkában könnyek csillogtak.

– Anya, kérlek… – suttogta. – Ne beszélj így Gábor szüleiről. Ők is csak emberek.

– Emberek? – fújtam ki a levegőt. – Akik egész életükben csak a kiskapukat keresték, akik soha egy napot sem dolgoztak tisztességesen! Akik mindenből csak a hasznot nézték, és most is azt várják, hogy majd mi eltartjuk őket! Zsófi, én 15 évig dolgoztam Londonban takarítóként, hogy neked és az unokáimnak legyen egy saját otthonod! És most azt látom, hogy ezek az emberek minden értéket lerombolnak körülöttünk.

Zsófi lehajtotta a fejét. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy fáj neki, amit mondok, de nem bírtam magamban tartani. Gábor jó ember volt – ezt sosem tagadtam. Dolgozott, becsületesen élt, de a szülei… Az anyja, Ilona, mindig panaszkodott: „Nekünk sosem volt szerencsénk, mindig mások vitték el előlünk a lehetőségeket.” Az apja, Lajos pedig folyton azt hajtogatta: „Aki nem tud ügyeskedni ebben az országban, az éhen hal.”

Emlékszem, amikor először találkoztunk nálunk. Ilona már az első percben körbeszimatolt a lakásban, és megjegyezte: „Szép kis ház ez. Biztos sokba került. Jó helyen vagyunk.” Lajos pedig a kert végében állva azt kérdezte: „És ezt mind egyedül csináltad? Hát nem volt jobb dolgod külföldön?”

Akkor még csak mosolyogtam rajtuk. Most már tudom: minden szavuk mögött irigység és számítás lapult.

Azóta minden hétvégén jönnek. Hozzák a saját főztjüket – olcsó alapanyagból készült pörköltet –, és hangosan nevetnek azon, hogy „minek ide ennyi rend és tisztaság”. Az unokáim előtt beszélnek arról, hogyan lehet kijátszani a rendszert: „Kisfiam, ha majd dolgozol, ne jelentkezz be teljes állásba! Úgyis csak lehúznak az adóval!”

Próbáltam beszélni Gáborral is.

– Nézd, Gábor – mondtam neki egyszer a kertben –, én nem akarom eltiltani tőletek az unokáimat. De félek attól, hogy rossz példát látnak.

Gábor sóhajtott.

– Tudom, anyuka – mondta csendesen. – De ők már ilyenek. Én sem szeretem mindig hallgatni őket. De hát mégiscsak a szüleim.

– És ha majd ők is úgy gondolkodnak? Ha majd ők is azt hiszik, hogy csak ügyeskedéssel lehet boldogulni?

Gábor nem válaszolt.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek Londonban: a hosszú éjszakák egy idegen család házában, ahol takarítottam; a hideg reggelek a metróban; az otthoni telefonhívások Zsófival, amikor sírt, mert hiányoztam neki. Mindezt azért vállaltam, hogy egyszer majd ne kelljen szégyenkeznünk semmiért.

Most mégis szégyent éreztem – nem magam miatt, hanem amiatt, hogy nem tudom megvédeni a családomat attól az erkölcsi fertőtől, amit Gábor szülei jelentenek.

Egy vasárnap délután történt meg az igazi törés. Ilona épp arról beszélt az asztalnál, hogyan lehet „okosan” kijátszani a közös költséget a társasházban. Az unokám, Marci – alig nyolcéves –, felnézett rá csillogó szemekkel:

– Mama, akkor te mindig hazudsz?

Ilona nevetett.

– Nem hazudok, csak okos vagyok!

Akkor pattant el bennem valami.

– Elég! – kiáltottam fel. – Itt nem tanítjuk hazugságra a gyerekeket! Ha ezt még egyszer meghallom ebben a házban, többé nem jöttök ide!

Csend lett. Ilona megsértődött és Lajos is csak morgott valamit az orra alatt. Zsófi sírva fakadt és kirohant a szobából.

Aznap este Zsófi bejött hozzám.

– Anya… félek. Félek attól, hogy szétesik a családunk.

Átöleltem.

– Én is félek – suttogtam. – De valakinek ki kell mondania az igazat.

Azóta feszültség van köztünk. Gábor próbál közvetíteni, de érzem rajta is a terhet. Az unokáim csendesebbek lettek; Marci néha kérdezget: „Mama tényleg rosszat mondott?”

Nem tudom a választ. Csak azt tudom: mindent megtettem azért, hogy tisztességes életet adjak nekik. De vajon elég ez? Vagy végül mindig azok győznek, akik ügyeskednek?

Néha azon gondolkodom: vajon igazam van-e abban, hogy ennyire félek Gábor szüleinek befolyásától? Vagy csak túl sokat akarok irányítani? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még ebben az országban tisztességgel boldogulni?