Eladom az otthonom, de nem segítek a lányomnak – Egy apa vallomása az öregedésről és családi konfliktusokról

– Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiált rám Orsolya, miközben a nappali közepén áll, karba tett kézzel. Az arca vörös, a hangja remeg. – Eladod a házat, és egy fillért sem adsz nekem? Hogy képzeled ezt?

A szívem összeszorul, de próbálok nyugodt maradni. Hetvenkét éves vagyok. Az utóbbi időben egyre többször érzem, hogy fáradok. A lépcső már nem megy olyan könnyen, mint régen, és a magány is egyre nehezebben viselhető. De nem csak ezért döntöttem így.

– Orsi, te már harmincnyolc éves vagy – mondom halkan. – Van munkád, lakásod. Nem hiszem, hogy neked kellene adnom a pénzt, amit egész életemben félretettem.

– De apa! – vág közbe. – Tudod jól, hogy mennyi hitelt vettem fel! A fizetésem alig elég a rezsire és a gyerekekre. Anyu halála óta minden rám szakadt. Te meg most csak úgy… eladod a házat?

A ház. Az otthonunk. Itt nőtt fel Orsolya is, itt ünnepeltük a karácsonyokat, itt sírtunk és nevettünk együtt. De most már csak én vagyok itt. A falak hidegek, a szobák üresek. A kertet sem tudom rendben tartani. Egyre gyakrabban gondolok arra, mi lesz velem, ha egyszer elesek vagy megbetegszem.

Nem akarok az állami idősek otthonába kerülni. Láttam már, milyen ott az élet: rideg folyosók, fáradt nővérek, akiknek nincs idejük beszélgetni. Egy magánotthonban legalább emberszámba vesznek. Megnéztem néhányat Budapesten és a környéken: világos szobák, közös programok, kirándulások a Dunakanyarba. Talán ott még lehetnek barátaim.

Orsolya azonban nem érti ezt.

– Te mindig csak magadra gondolsz! – vágja hozzám keserűen. – Amikor anyu meghalt, azt mondtad, hogy összetartunk majd. Most meg… elhagysz minket.

– Nem hagylak el – felelem csendesen. – De nem akarom, hogy egész életem munkája csak úgy elfolyjon. Megdolgoztam ezért a házért. És szeretném méltósággal tölteni az éveimet.

Orsolya sírva fakad. A két unokám, Bence és Lilla a szoba sarkából figyelnek minket nagy szemekkel.

Aznap este sokáig forgolódom az ágyban. Anyám hangját hallom a fejemben: „A család mindennél fontosabb.” De vajon meddig kell mindent feláldozni? Orsolya mindig is nehezen boldogult. Amikor elvált Gábortól, hónapokig nálam lakott a gyerekekkel. Segítettem neki mindenben: pénzzel, főzéssel, gyerekfelügyelettel. De most már felnőtt nő.

Másnap reggel Orsolya újra átjön.

– Apa, beszéltem az ügyvéddel – mondja dacosan. – Ha eladod a házat, nekem is jár belőle rész!

– Az örökségből igen – válaszolom higgadtan –, de amíg élek, jogom van dönteni róla.

– Hát ilyen apa vagy te? – kérdezi keserűen.

Nem tudok mit mondani erre. Csak ülök az asztalnál, nézem a kezeimet. Ezekkel építettem fel mindent: a házat, a családot… Most pedig úgy érzem, mindkettő széthullik.

A barátaim szerint jól döntök. „Ne hagyd magad zsarolni!” – mondja Laci bácsi a sakkparti közben a parkban. „A gyerekeknek meg kell tanulniuk önállóan élni.” De amikor este egyedül maradok, kételyek gyötörnek.

Egy héttel később aláírom az adásvételi szerződést. A vevő egy fiatal pár két kisgyerekkel; örülök neki, hogy újra élet költözik majd ide. Az első hónapban még minden új: csomagolás, búcsúzás a szomszédoktól, papírok intézése.

Az idősek otthona egészen más világ. Az első napokban idegennek érzem magam: mindenki más történeteket mesél, más fájdalmakat hordoz. De lassan beilleszkedem. A nővérek kedvesek, az étel finomabb, mint vártam. Van kert is; néha kiülök egy padra és figyelem a madarakat.

Orsolya ritkán látogat meg. Amikor jön, mindig feszültség van köztünk.

– Nem értem, miért kellett ennek így lennie – mondja egyszer könnyes szemmel. – Miért nem segítettél?

– Segítettem egész életemben – felelem halkan. – Most magamnak is segítenem kell.

Azt hiszem, sosem fogja igazán megérteni ezt a döntést. Néha bűntudatom van emiatt; máskor megkönnyebbülést érzek.

A napok telnek; új barátokat szerzek az otthonban: Ilonka néni mindig viccelődik velem reggelinél; Pista bácsi sakkozni tanítja Bencét, amikor néha elhozza Orsolya őt hozzám.

Az élet lassan új rendbe áll.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon önző voltam? Vagy csak végre magamra gondoltam? Meddig tartozunk felelősséggel a gyerekeinkért? És mikor jön el az idő, hogy saját boldogságunkat is válasszuk?