Újévi csend – Egy házasság utolsó napjai

– Miért nem tudsz egyszerűen csak itt maradni velem? – kérdeztem, miközben a kutya, Bodri, idegesen szaglászott a bejárati ajtónál. A szilveszteri tűzijáték hangjai már kora este elkezdődtek, a gyerekek pedig, mint minden évben, elvitték a kutyát hozzánk, hogy ne legyen egyedül.

János, a férjem, már órák óta feszengve járkált fel-alá a lakásban. Hatvannyolc évesen is makacs volt, mint egy öreg tölgyfa. – Elmegyek anyámékhoz – mondta hirtelen, mintha csak a boltba ugrana le kenyérért.

– A temetőbe? Most? Szilveszter este? – csattantam fel.

– Igen. Úgy érzem, muszáj. – A hangja kemény volt, de valami remegett benne.

Nem értettem. Harmincöt éve vagyunk házasok, de még sosem ment el ilyenkor sehova. Mindig együtt töltöttük az év utolsó napját: lencsefőzelék, pezsgő, a tévében a Himnusz. Most viszont valami megváltozott.

– Veled menjek? – kérdeztem halkan.

– Nem kell. Egyedül akarok lenni – felelte, és már vette is a kabátját.

Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, valami összeszorult bennem. Bodri is leült az ajtó elé, mintha várná vissza. Én pedig ott maradtam a csendben, csak a tűzijáték tompa puffanásai hallatszottak kintről.

Az éjszaka lassan telt. A gyerekek nem jöttek haza hajnalig, János pedig csak éjfél után tért vissza. Arca sápadt volt, szemei vörösek. Nem szólt semmit, csak ledobta a kabátját és bement a hálószobába.

Másnap reggel csendben reggeliztünk. A gyerekek elvitték Bodrit, ők sem vették észre a feszültséget köztünk. Amikor végre kettesben maradtunk, János megszólalt:

– El kell mondanom valamit.

A szívem hevesen vert. – Mi történt?

– Már régóta érzem, hogy nem vagyok boldog – mondta halkan. – Nem miattad… hanem magam miatt. Mintha minden évvel egyre távolabb kerülnék attól az embertől, aki lenni szeretnék.

– És én? – kérdeztem remegő hangon.

– Te mindig mindent megtettél értem… de én már nem tudok úgy szeretni téged, mint régen.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Harmincöt év… Hát ennyi volt?

– Nem akarom hazugságban leélni az utolsó éveimet – suttogta.

Napokig nem beszéltünk egymással. A házban minden mozdulat fájt: a közös fényképek a polcon, a megszokott reggeli kávéillat, János kedvenc bögréje. Próbáltam visszaemlékezni, mikor kezdődött ez az egész. Talán amikor nyugdíjba mentünk? Amikor a gyerekek kirepültek? Vagy amikor tavaly meghalt az anyja?

Egyik este megjelent nálunk Anna lányunk is.

– Mi történt veletek? – kérdezte aggódva. – Apa egész más lett.

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem: – Néha az ember rájön, hogy már nem ugyanazok az álmok tartják össze őket.

Anna sírva fakadt. – De hát ti mindig olyan erősek voltatok! Nekünk ti voltatok a példa!

– Mi is emberek vagyunk – mondtam halkan.

A válás gondolata először ijesztő volt. Mit kezdjek magammal hatvankét évesen? Ki vagyok én János nélkül? A barátnőim próbáltak vigasztalni: „Majd elmúlik”, „Új élet kezdődik”, „Legalább nem veszekedtek”. De én csak üresnek éreztem magam.

Aztán egy nap János bejelentette: elköltözik. Csendben pakolt össze néhány ruhát és könyvet. Megállt az ajtóban.

– Sajnálom… – mondta.

Nem feleltem semmit. Csak néztem utána, ahogy kilép az életünkből.

Az első hetek nehezek voltak. Minden reggel arra ébredtem, hogy nincs ott mellettem. A kávé is más ízű lett nélküle. De lassan elkezdtem felfedezni magamat: elmentem sétálni a Margitszigetre, beiratkoztam egy festőtanfolyamra, újra találkoztam régi barátnőkkel.

Egyik délután Anna hívott fel:

– Anya… haragszol apára?

Elgondolkodtam. – Nem tudom… Talán inkább magamra haragszom, hogy nem vettem észre előbb.

Anna hallgatott egy darabig. – Szeretném, ha boldog lennél…

– Én is szeretném – mondtam végül.

Most itt ülök a nappaliban, egyedül, de már nem félek annyira a magánytól. Néha még mindig hiányzik János, de már nem fáj annyira. Talán tényleg lehet újrakezdeni bármilyen korban.

Vajon hányan élnek még így mellettünk csendben boldogtalanul? Miért félünk kimondani azt, ami fáj? Ti mit tennétek a helyemben?