Amikor az egyenlőség beköltözik a konyhába – Egy anya vallomása
– Kristóf, miért nem segítesz Rékának a konyhában? – kérdeztem kissé élesebben, mint szerettem volna, miközben a húsleves gőze az arcomba csapott. Réka épp a salátát szeletelte, Kristóf pedig a nappaliban ült, telefonját nyomkodva.
– Anya, mindjárt megyek – szólt vissza fiam, de hangjában ott bujkált a feszültség.
Réka rám nézett, szemében egyszerre volt türelem és csalódottság. – Nem baj, Margó néni, megszoktam már – mondta halkan, de éreztem, hogy ez nem igaz.
A szívem összeszorult. Gyerekkoromban nálunk az asszonyok főztek, takarítottak, a férfiak dolgoztak és pihentek. Anyám sosem kérte apámat, hogy segítsen neki. Ez volt a rend. De most, hogy Kristóf megnősült, minden megváltozott. Réka más. Ő nem hajlandó mindent egyedül csinálni. Sőt, elvárja, hogy Kristóf is kivegye a részét a házimunkából.
Az első közös vasárnapi ebédjük után hetekig csak ezen járt az eszem. Vajon én rontottam el valamit? Miért nem tudja elfogadni Réka azt a szerepet, amit mi mindig is természetesnek vettünk? Egyik este felhívtam a barátnőmet, Ilonát.
– Te mit szólnál hozzá, ha a menyed azt mondaná, hogy a fiadnak is mosogatnia kell? – kérdeztem tőle.
Ilona nevetett. – Margó, ez már nem az a világ! Nálunk is így van. A lányom férje főz jobban! Szerintem örülj neki, hogy Kristóf boldog.
De én nem tudtam örülni. Minden alkalommal, amikor Réka szóvá tette Kristófnak, hogy segítsen neki, úgy éreztem, mintha engem bírálna. Mintha azt mondaná: rossz anyja voltam. Egy este aztán kiborultam.
– Réka, mondd meg őszintén: szerinted én mindent rosszul csináltam? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.
Ő meglepődött. – Nem erről van szó! Csak… szeretném, ha egyenlőek lennénk. Ha nem csak az én dolgom lenne minden otthon. Szeretem Kristófot, de nem akarok belefáradni abba, hogy mindent nekem kell csinálnom.
Kristóf ekkor közénk lépett. – Anya, én is szeretnék változni. Réka miatt is, meg magam miatt is. Nem akarom azt látni, hogy ő fáradtan dől le este, miközben én csak ülök.
Akkor először éreztem igazán: talán tényleg változnom kellene nekem is. De nehéz volt elengedni azt a sok évtizedes mintát.
A következő vasárnapon szándékosan később mentem ki a konyhába. Figyeltem őket: Kristóf krumplit hámozott, Réka közben tésztát gyúrt. Nevettek valamin. Olyan könnyedén dolgoztak együtt! Meglepődtem magamon: jó volt nézni őket.
Délután Réka leült mellém a teraszon.
– Tudom, hogy nehéz ez neked – mondta halkan. – De hidd el, nekem sem könnyű mindig harcolni ezért. Csak szeretném, ha boldogok lennénk mindketten.
Megfogtam a kezét. – Réka, én csak azt akarom, hogy szeressétek egymást. Talán tényleg ideje másképp gondolkodnom.
Azóta próbálok tanulni tőlük. Néha még mindig összeszorul a gyomrom, amikor Kristóf mosogat vagy porszívózik. De látom rajtuk: boldogabbak így. És talán én is boldogabb vagyok attól, hogy nem kell mindenhez ragaszkodnom.
A múlt héten Ilona átjött kávézni. Meséltem neki az új rendről.
– Látod? – nevetett Ilona. – Még az anyák is változhatnak!
Elgondolkodtam: vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni az újat? Vagy csak félünk attól, hogy elveszítjük önmagunkat?
Most már inkább büszke vagyok rájuk. És magamra is egy kicsit.
Vajon hányan érzik még úgy magukat az én korosztályomból? Ti mit gondoltok: tényleg jobb így? Vagy túl sokat várunk egymástól?