A szerelem próbája: Egy magyar férj harca a bántó szavak ellen

– Hogy néz már ki ez a nő? – olvastam a kommentet, miközben a telefonomat szorongattam a konyhaasztalnál. A kezem remegett, ahogy újabb és újabb bántó sorokat görgettem végig. – Mégis mit eszik rajta ez a férfi? Biztos csak sajnálatból van vele.

A feleségem, Zsuzsa, épp a reggeli kávét főzte. Nem tudta, hogy már megint az interneten támadnak minket. Vagyis inkább őt. Mióta feltöltöttem rólunk egy közös képet a Facebookra – csak egy egyszerű, hétköznapi pillanatot: Zsuzsa mosolyogva ölel át engem a Tisza-parton –, azóta nem hagynak minket békén. A kommentelők szerint én túl jóképű vagyok hozzá képest. Hogy ő nem elég vékony, nem elég fiatalos, nem elég… semmilyen.

– Péter, miért vagy ilyen csendben? – kérdezte Zsuzsa halkan, miközben letette elém a kávét.

– Semmi, csak… fáradt vagyok – hazudtam. Nem akartam, hogy tudja, mennyire bántanak ezek a szavak. Nem magam miatt – hanem miatta. Mert tudom, mennyit jelent neki az önbizalom, mennyit küzdött érte egész életében.

Aztán jött anyám telefonja.

– Fiam, láttam azt a képet. Tudod, hogy szeretem Zsuzsát, de… biztos jó ötlet ennyire kiteregetni az életeteket? Az emberek gonoszak. És hát… te tényleg sokkal jobban nézel ki nála.

Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem azt, hogy mindenki ellenünk van. Nem csak az idegenek, hanem a saját családom is. A testvérem is rám írt Messengeren: „Peti, ne haragudj, de miért nem választottál egy hozzád illőbb lányt? Tudod, hogy csak jót akarok.”

Aznap este Zsuzsa csendes volt. Láttam rajta, hogy valami nyomja. Végül kibökte:

– Olvastam a kommenteket. Tudom, hogy mindenki azt gondolja, nem vagyok elég jó neked. Talán igazuk van.

A szívem összeszorult. Odaléptem hozzá és átöleltem.

– Zsuzsa, ne hallgass rájuk! Én azért szeretlek, aki vagy. Azért a nőért, aki minden reggel kávét főz nekem, aki mellettem állt akkor is, amikor elvesztettem az állásomat, aki elviselte az összes hibámat és gyengeségemet. Nem érdekelnek a külsőségek! Te vagy az otthonom.

De hiába mondtam ezt neki százszor is, láttam rajta, hogy mélyen bántják a szavak. Egyre többször nézett tükörbe reggelente, egyre kevesebbet mosolygott. A barátnői is kezdtek elmaradozni – mintha szégyellnék magukat mellettünk.

Egyik este aztán robbant a bomba. Apám vacsorára hívott minket. Az asztal körül ott ült mindenki: anyám, apám, a húgom és az ő férje is. A beszélgetés eleinte kedélyes volt, de aztán anyám megint szóba hozta:

– Zsuzsa drágám, nem gondoltál arra, hogy egy kicsit jobban odafigyelj magadra? Tudod… egy kis fogyókúra vagy új frizura csodákat tehetne.

Zsuzsa arca elvörösödött. Felállt az asztaltól.

– Köszönöm a vacsorát – mondta halkan –, de most mennem kell.

Én utána rohantam az utcára.

– Ne törődj velük! – mondtam kétségbeesetten.

– Dehogy ne törődjek! – tört ki belőle a sírás. – Mindenki azt gondolja rólam, hogy nem vagyok elég jó neked! Még a saját családod is! Hogy bírjam ezt tovább?

Akkor döntöttem el: kiállok érte. Nem csak otthon, hanem mindenki előtt.

Másnap reggel leültem a gép elé és írtam egy hosszú posztot:

„Az emberek azt kérdezik tőlem: miért vagyok együtt Zsuzsával? A válasz egyszerű: mert ő az egyetlen ember ezen a világon, aki feltétel nélkül szeret engem. Nem érdekelnek a külsőségek. Az számít, amit együtt átéltünk: amikor elvesztettem az állásomat és ő tartotta bennem a lelket; amikor beteg lettem és ő ápolt; amikor sírtam és ő vigasztalt. Az igazi szépség belülről fakad – és Zsuzsa belülről ragyog.”

A posztot több ezren osztották meg. Voltak persze újabb bántó kommentek is – de sokan kiálltak mellettünk. Idegenek írták: „Péter, büszke lehetsz magadra! Végre valaki kimondja az igazat!”

Zsuzsa lassan újra mosolyogni kezdett. Elment fodrászhoz – de nem azért, mert mások elvárták tőle, hanem mert végre újra hinni kezdett magában. A családom is bocsánatot kért tőle – anyám sírva ölelte át: „Ne haragudj ránk! Csak féltünk téged.”

De tudom: ez csak egy csata volt egy hosszú háborúban. Az emberek mindig ítélkezni fognak. De én már nem félek kiállni azért, akit szeretek.

Vajon tényleg ennyire fontos lett ma Magyarországon a külső? Miért felejtjük el olyan könnyen azt, ami igazán számít? Várom a ti véleményeteket is…