Anyám nem vigyáz az unokáira – de nekem dolgoznom kell

– Anya, kérlek, csak ma délutánra vigyázz rájuk! – könyörgök, miközben a telefonomat szorongatom, és a konyhapulton heverő számlákra pillantok. A hangom remeg, de próbálok nem sírni.

– Zsuzsi, én már nem vagyok fiatal. Nekem is megvan a magam élete – válaszolja anyám fáradtan, és érzem, hogy már megint falba ütközöm.

A szívem összeszorul. A három gyerek ott játszik a szobában, a legkisebb, Marci, épp most kezdett el mászni. A férjem, Gábor, fél éve halt meg egy autóbalesetben. Azóta minden reggel úgy ébredek, mintha egy rémálomból nem tudnék felkelni. A temetés után anyám néhány hétig segített, de aztán visszavonult a saját világába. Azt mondja, neki is nehéz volt elveszíteni a vejét, de én úgy érzem, mintha magamra maradtam volna az egész világgal szemben.

A bátyám, Laci, az első hónapokban segített pénzzel és néha elvitte a nagyobbakat focizni, de neki is ott van a saját családja, két gyerek és egy feleség, akiknek szükségük van rá. Nem várhatom el tőle, hogy helyettem is apjuk legyen az én gyerekeimnek.

A lakásunk egy régi panelházban van Újpesten. Nem nagy, de legalább a miénk – mármint a banké, amíg ki nem fizetem a hitelt. A férjem halála után özvegyi nyugdíjat kapok, de abból alig futja rezsire és élelmiszerre. A családi pótlék is kevés. Muszáj volt munkát keresnem.

Felvettek egy közeli pékségbe eladónak. Hajnali ötkor kelek, hogy hatra beérjek. A nagyobbak – Dóri és Bence – már iskolások, de Marci még csak másfél éves. Óvodába még nem veszik fel. A bölcsődei helyek beteltek hónapokra előre. Anyám azt mondja: „Nem az ő dolga.”

Minden reggel úgy indulok el otthonról, hogy a szívem majd megszakad. A szomszéd néni, Ilonka néni szokott néha átnézni Marcira pár órára, de ő is hetven felett jár és beteges. Mindig attól félek, egyszer majd elesik vagy rosszul lesz, amíg nálunk van.

A munkahelyemen mindenki tudja a helyzetemet. Az üzletvezető, Kati néni néha megengedi, hogy korábban eljöjjek, ha gond van otthon. De nem lehet mindig rá hivatkozni. Egyszer már majdnem kirúgtak, amikor Marci belázasodott és haza kellett rohannom.

Egyik este Dóri odajön hozzám:
– Anya, miért nem jön át nagyi soha?
Nem tudok mit mondani neki. Csak annyit suttogok:
– Elfoglalt mostanában.
De látom rajta, hogy nem hiszi el.

A hétvégék sem könnyebbek. Próbálok mindent bepótolni: mosás, főzés, takarítás. Néha úgy érzem, csak robot vagyok. A gyerekek veszekednek, Bence hisztizik, Dóri duzzogva ül a sarokban.

Egy vasárnap délután összeszedem minden bátorságomat és átmegyek anyámhoz. Marci a karomban alszik, a két nagy kézen fogva jön mögöttem.
– Anya – kezdem újra –, kérlek! Csak heti egyszer! Hogy tudjak dolgozni vagy legalább egy kicsit pihenni…
Anyám sóhajt.
– Zsuzsi, én már felneveltelek titeket. Nekem is jár egy kis nyugalom.
– De anya! – fakadok ki –, én nem bírom egyedül! Gábor meghalt! Egyedül vagyok!
Anyám arca megkeményedik.
– Nem vagy egyedül. Itt van Laci is…
– Ő is csak ritkán tud segíteni! – kiáltom.
A gyerekek rémülten néznek rám.
– Ne veszekedjetek! – suttogja Dóri.

Hazafelé menet sírok. Az utcán sötét van már, a lámpák fénye elmosódik a könnyeimtől. Úgy érzem magam, mint egy árva gyerek.

Aznap este Laci felhív.
– Zsuzsi, beszéltem anyával… Tudod jól, hogy ő ilyen. Ne haragudj rá!
– De nekem segítség kellene! – mondom halkan.
– Megpróbálok többet jönni – ígéri –, de nálunk is gond van mostanában.

Másnap reggel Marci belázasodik. Kétségbeesetten hívogatom az összes ismerőst: senki nem ér rá vigyázni rá. Kénytelen vagyok otthon maradni. Aznap este Kati néni felhív:
– Zsuzsi, sajnálom… Ha még egyszer hiányzol ilyen sokat, keresnem kell valaki mást.

A falhoz szorítva érzem magam. Egyik oldalon ott vannak a gyerekeim – akiknek mindennél jobban szükségük van rám –, másik oldalon ott az anyagi létbizonytalanság.

Este lefektetem őket. Marci láza lement végre. Dóri odabújik hozzám:
– Anya… Szeretlek.
Bence is odasomfordál:
– Én is!

Sírok csendben. Nem tudom meddig bírom még ezt így tovább.

Másnap reggel újra felhívom anyámat.
– Anya… ha most sem segítesz… lehet elveszítem az állásomat…
Hosszú csend a vonalban.
– Majd meglátom – mondja végül fásultan.
Leteszem a telefont és csak bámulok magam elé.

Miért van az, hogy amikor leginkább szükségünk lenne egymásra családon belül, akkor húzunk falakat? Vajon én másképp fogok viselkedni majd az unokáimmal? Ti mit tennétek az én helyemben?