Nem az én fiam, miért törődjek vele?
– Nem a te fiad, Gergő! – csattant fel apám, miközben a leveseskanalat visszacsapta a tányérba. A családi asztal körül mindenki megdermedt. Anyám zavartan törölgette a poharakat, húgom, Dóri, lesütötte a szemét, csak Zsófi, a párom nézett rám könnyes szemmel. A kis Marci, Zsófi ötéves fia, értetlenül bámult ránk, kezében egy darab kenyérrel.
A szívem hevesen vert. Apám szavai visszhangoztak bennem: „Nem a te fiad.” Mintha egy pillanat alatt minden bizonytalanságom felszínre tört volna. Az elmúlt hónapokban próbáltam beilleszkedni ebbe az új szerepbe: harmincnégy évesen, egyetem után, karrierépítés közben hirtelen egy kisgyerek apapótléka lettem. Nem terveztem így. Soha nem akartam családot, legalábbis nem most. Aztán jött Zsófi – és vele Marci.
– Gergő, kérlek… – suttogta Zsófi.
Felálltam az asztaltól. – Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Ez nem ilyen egyszerű.
Kimentem a konyhába, becsaptam magam mögött az ajtót. A fejem zsongott. Apám mindig is azt mondta: előbb tanulj, aztán dolgozz, aztán építs karriert. A család ráér. De most itt volt ez a gyerek, aki minden reggel rám mosolygott, amikor munkába indultam, és este hozzám bújt mesét hallgatni.
Aznap este Zsófi csendben pakolta el a vacsora maradékát. Marci a szobájában játszott. Leültem mellé a kanapéra.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem tudom, hogy kell ezt jól csinálni.
Zsófi rám nézett. – Nem kell tökéletesnek lenned. Csak szeresd őt.
De hogyan szerethetnék valakit úgy, mintha a sajátom lenne? Apám szavai újra és újra visszatértek: „Nem a te fiad.” Vajon tényleg csak idő- és pénzpazarlás lenne törődni vele? Vagy csak félek attól, hogy kudarcot vallok?
A következő hetekben egyre feszültebb lettem. Marci anyák napi rajzot készített Zsófinak, de nekem csak egy halvány mosolyt rajzolt az arcomra. A munkahelyemen is szétszórt voltam; főnököm, Laci megjegyezte:
– Mi van veled, Gergő? Régen te voltál a legprecízebb.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak a saját vérem számít? Vagy lehet valaki apja egy idegen gyereknek is?
Egy péntek este Marci lázas lett. Zsófi éjszakás volt a kórházban, így rám maradt a feladat. Ültem az ágya mellett, törölgettem a homlokát, mesét olvastam neki. Hajnalban megszorította a kezem.
– Apa… – suttogta félálomban.
Megállt bennem az ütő. Soha nem hívott még így. Könny szökött a szemembe.
Másnap reggel Zsófi hazaért, aggódva kérdezte:
– Hogy van Marci?
– Jobban – feleltem rekedten. – És… engem apának hívott.
Zsófi elmosolyodott, de láttam rajta az aggodalmat is.
– Ez jó jel – mondta halkan.
De bennem kavargott minden: öröm, félelem, bűntudat. Vajon becsapom őt? Vagy magamat csapom be?
A következő hétvégén apám újra átjött hozzánk. Marci épp legót épített a nappaliban.
– Gergő – kezdte apám –, gondold meg jól ezt az egészet! Nem kell neked más gyerekét nevelni. Majd lesz sajátod is.
Felnéztem rá.
– És ha nem lesz? Ha ő az egyetlen esélyem arra, hogy valakinek apa legyek?
Apám csak legyintett.
– Ne áldozd fel magad más hibáiért!
Aznap este sokáig ültem Marci ágya mellett. Figyeltem az alvó arcát. Vajon tényleg áldozatot hozok? Vagy épp most kapok valamit, amit sosem gondoltam volna?
A munkahelyemen is egyre többet beszélgettem Lacival erről.
– Tudod, Gergő – mondta egyszer –, én is mostohaapja vagyok két lánynak. Nem könnyű. De néha ők adnak többet nekem, mint gondolnád.
Hazafelé menet vettem egy kisautót Marcinak. Amikor odaadtam neki, úgy ölelt át, mintha mindig is az apja lettem volna.
Azóta minden nap próbálok jobb lenni: türelmesebb, figyelmesebb. Néha hibázom, néha elbizonytalanodom. De amikor Marci rám mosolyog vagy hozzám bújik, érzem: talán mégis képes vagyok rá.
Most itt ülök a sötétben, hallgatom Marci szuszogását és azon gondolkodom: Vajon tényleg csak a vér számít? Vagy lehetünk egymás családja akkor is, ha nem vagyunk rokonok? Ti mit gondoltok erről?