Ádám kitart Emese mellett a tragédia után – Egy magyar család születése

– Miért pont velem történt ez? – suttogtam magam elé, miközben a kórházi ágyon feküdtem. Az ablakon túl a tavaszi napfény játszott a fákon, de én csak a testemen végigfutó fájdalmat éreztem. Anyám csendben sírdogált az ágyam mellett, apám idegesen járkált fel-alá. A baleset óta minden megváltozott. A tükörbe nézni sem mertem – az arcomon és a karomon húzódó hegek emlékeztettek arra a pillanatra, amikor egy pillanat alatt darabokra hullott az életem.

Ádám akkor lépett be a kórterembe, amikor épp a legmélyebben voltam. Nem voltunk még régóta együtt, de már akkor tudtam, hogy különleges ember. A legtöbben elfordultak volna tőlem – ki akarna egy megtört, sebhelyes lányt? De Ádám csak leült mellém, megfogta a kezem, és halkan azt mondta:

– Emese, én nem a sebeidet látom. Hanem azt a lányt, akit szeretek.

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam. Akkor még nem hittem el neki. Hogy lehet valaki ilyen önzetlen? Hogy lehet valaki ennyire szeretni valakit, aki már nem ugyanaz?

A következő hónapokban Ádám minden nap bejött hozzám. Hozott nekem könyveket, virágot, néha csak csendben ült mellettem. Amikor először kimentünk sétálni a kórház kertjébe, mindenki bámult. Éreztem a tekinteteket, hallottam a suttogásokat: „Szegény lány…”, „Milyen csúnya lett…” De Ádám csak mosolygott rám.

Otthon sem volt könnyebb. Anyám próbált erős lenni, de láttam rajta, hogy összetört. Apám egyre többet ivott, esténként veszekedtek. Egyik este hallottam, ahogy anyám sírva mondja:

– Mi lesz így Emesével? Ki fogja így szeretni?

Ádám viszont nem tágított mellőlem. Amikor először elhívott magukhoz vacsorára, nagyon féltem. Az ő szülei is furcsán néztek rám, de Ádám anyukája végül megölelt.

– Drága kislányom, örülök, hogy itt vagy – mondta.

Az igazi harc azonban bennem zajlott. Nem tudtam elfogadni magam. Minden reggel sírva keltem fel, és minden este úgy aludtam el, hogy azt kívántam: bárcsak visszaforgathatnám az időt. Ádám türelmes volt. Egyik este odabújt mellém:

– Emese, tudom, hogy nehéz. De én veled akarok lenni. Akárhogy is nézel ki.

Aztán egy nap – talán mert elfáradtam a harcban – hagytam magam szeretni. Elmentünk együtt a Margitszigetre piknikezni. Először nevettem újra igazán. Ádám elővett egy kis dobozt.

– Hozzám jössz feleségül?

Sírtam és nevettem egyszerre. Igen-t mondtam.

Az esküvőnk egyszerű volt: csak a család és néhány barát. Mindenki sírt – anyám is, apám is, még Ádám apja is megtörölte a szemét. A templomban azt éreztem: talán mégis lehet boldog életem.

A házasságunk első éve sem volt könnyű. Sokszor éreztem magam kevésnek Ádám mellett. Volt, hogy az utcán idegenek bámultak megint; volt, hogy egy régi ismerősöm hátat fordított nekem. De Ádám mindig ott volt.

Aztán jött az első gyermekünk, Bence. Amikor először a karomban tartottam, rájöttem: nem számítanak a hegek. Bence rám mosolygott – ő nem látta a múltamat, csak az anyukáját.

Később megszületett Lili is. A házunk megtelt élettel: gyereknevetéssel, veszekedésekkel, játékokkal és fáradt esték csendjével.

Persze voltak nehéz napok. Volt olyan este, amikor összevesztünk Ádámmal – én azt mondtam neki:

– Biztosan megbántad már…

Ő csak megrázta a fejét:

– Soha nem bántam meg semmit veled kapcsolatban.

A családom lassan elfogadta az új helyzetet. Apám leszokott az italról – Bence születése után azt mondta:

– Most már van miért józanul élni.

Anyám újra mosolygott; néha együtt főztünk Emesével (Ádám anyukájával), és ilyenkor úgy éreztem: talán minden rendbe jöhet.

Most itt ülök a nappaliban, nézem ahogy Bence és Lili játszanak az udvaron. Ádám odakint gereblyézik – néha felnéz rám és mosolyog. A hegeim még mindig velem vannak – de már nem fájnak annyira.

Vajon hányan adnák fel ilyen helyzetben? És vajon hányan mernék szeretni valakit igazán – minden sebével együtt? Várom a válaszokat…