Egy karácsonyi kívánság – Zsófi útja az otthonhoz

– Zsófi, miért sírsz már megint? – kérdezte Ági néni, miközben a konyhában a bejglit gyúrta. A könnyeim csendben folytak az arcomon, ahogy az ablakpárkányon ültem, és néztem a hóesést. Nem akartam válaszolni. Hét éves voltam, de úgy éreztem, mintha már egy egész életet leéltem volna várakozásban.

Aznap este írtam meg a levelet a Télapónak. Nem volt sok kívánságom: egy plüssmackó, egy pár piros tornacipő, és… egy igazi család. A harmadik kívánságot remegő kézzel írtam le, mert tudtam, hogy azt még a Télapó sem tudja teljesíteni. De valahol mélyen mégis reménykedtem.

Másnap reggel Ági néni megtalálta a levelemet az asztalon. Laci bácsi is ott ült, kávét kortyolgatott. Láttam, ahogy összenéznek, és valami furcsa csend telepedett a házra. Aztán Ági néni odajött hozzám, letérdelt elém, és megsimogatta az arcomat.

– Zsófi, tudod, hogy nagyon szeretünk téged – mondta halkan. – Szeretnéd, ha mindig itt maradnál velünk?

A szívem hevesen vert. Nem mertem hinni neki. Annyi csalódás után már nem hittem a mesékben.

– De… tényleg? – suttogtam.

Laci bácsi is mellénk guggolt. – Igen, tényleg. Szeretnénk örökbe fogadni téged.

Nem tudtam megszólalni. Csak sírtam, de most először boldogságból.

A következő hetekben minden megváltozott. Jöttek a papírok, a hivatalos ügyek, de Ági néni mindent elintézett. A karácsony közeledett, és én minden nap féltem, hogy valami közbejön. Hogy valaki azt mondja: mégsem lehet az enyém ez a család.

A karácsony reggelén ott állt a fa alatt egy nagy doboz. Kibontottam: benne volt egy piros tornacipő és egy hatalmas plüssmackó. De a legnagyobb ajándékot egy borítékban találtam: benne volt az örökbefogadási papír első oldala.

– Most már hivatalosan is a mi kislányunk vagy – mondta Laci bácsi könnyes szemmel.

Az ünnepi vacsoránál ott ült velem Ági néni anyukája is, aki először csak szigorúan méregetett. – Remélem, jól fogod viselni magad – mondta halkan. Tudtam, hogy nem lesz könnyű beilleszkedni ebbe az új családba. Az unokatestvéreim is furcsán néztek rám az első közös ebéden.

– Te most akkor tényleg ide tartozol? – kérdezte Gergő, aki mindig mindent kimondott.

– Igen – válaszoltam bátortalanul.

– Akkor mostantól te is velünk jössz a Balatonra nyáron! – kiáltotta Anna, és ettől kicsit oldódott bennem a feszültség.

De nem mindenki fogadott el könnyen. Az iskolában is pletykáltak rólam. – Az a lány csak örökbe fogadott gyerek – suttogták mögöttem a folyosón. Volt, hogy emiatt sírva mentem haza.

Ági néni ilyenkor leült mellém az ágyra. – Zsófi, tudod, hogy nem számít honnan jössz. Az számít, hogy most már velünk vagy.

Laci bácsi pedig megtanított biciklizni tavasszal. Amikor először estem el, ő csak nevetett: – Mindenki elesik néha. A lényeg, hogy felállj.

A nyár végére már úgy éreztem, tényleg ide tartozom. De még mindig volt bennem félelem: mi van, ha egyszer meggondolják magukat? Egy este Ági néni bejött hozzám lefekvés előtt.

– Zsófi, szeretném, ha tudnád: te vagy az én igazi kislányom. Nem számít semmi más.

Akkor először mertem igazán elhinni: ez most már örökre így marad.

Most már felnőtt vagyok, de minden karácsonykor eszembe jut az a levél és az első igazi családommal töltött ünnep. Vajon hány gyerek vár még ma is arra, hogy valaki végre kimondja neki: „Most már hazajöttél”? Vajon hányan hiszik el igazán, hogy ők is megérdemlik a szeretetet?

Ti mit gondoltok: lehet-e valaha teljesen elfelejteni azt a régi magányt? Vagy örökre ott marad bennünk egy kis félelem?