„Nem hagyhatom itt az otthonomat!” – Egy lány harca az idősödő nevelőapjáért
– Nem megyek sehova, érted? Ez az én házam! – Lajos hangja remegett a dühtől és a félelemtől, miközben a konyhaasztalra csapott. Az ablakon túl a februári szürkeség nyomta rá bélyegét a kertre, ahol gyerekkoromban annyit játszottam. Most mégis úgy éreztem, mintha egy idegen lakásban állnék.
– Lajos, kérlek… – próbáltam halkan, de már előre tudtam, hogy hiába. – Nem akarom elvenni tőled az otthonodat. Csak… aggódom érted. Tegnap is elestél a fürdőben, és ha nem jövök át, ki tudja, mi lett volna.
– Nem vagyok gyerek! – vágott közbe. – Nem kell rám vigyázni! Anyád is mindig ezt csinálta…
Anyám három éve halt meg. Azóta Lajos egyedül él ebben a régi, kopott házban Kispesten. A szomszédok már rég elköltöztek vagy meghaltak, a kertet benőtte a gaz. Minden nap átjövök hozzá munka után, főzök, takarítok, de egyre nehezebb. Ő pedig egyre zárkózottabb.
A testvérem, Zsuzsa már hónapok óta mondogatja: „Viki, ezt nem lehet így tovább csinálni. Egyedül nem bírod el.” De amikor szóba hozom Lajosnak az idősek otthonát, mintha pofon vágnám.
– Ott csak várják a halált! – mondja mindig. – Én nem vagyok oda való.
De én is fáradt vagyok. A férjemmel is egyre többet veszekszünk emiatt. A gyerekeim panaszkodnak, hogy sosem vagyok otthon. Mégis, minden alkalommal, amikor meglátom Lajost a fotelben ülni, ahogy anyám régi fényképét simogatja, összeszorul a szívem.
Egyik este Zsuzsa is átjött. A nappaliban ültünk hárman. Zsuzsa keményebb volt nálam.
– Lajos bácsi, ez így nem mehet tovább! Viki tönkremegy melletted! Mi lesz, ha elesel és senki sincs itt? Gondolj bele!
Lajos csak nézett maga elé. Aztán halkan megszólalt:
– Ha elvisztek innen, meghalok…
A csend szinte fojtogató volt. Zsuzsa rám nézett, de én csak sírni tudtam.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon önző vagyok? Vagy épp felelőtlen? Miért érzem úgy, hogy bármit teszek, rosszul döntök?
Másnap reggel Lajos nem nyitott ajtót. A szívem majd kiugrott a helyéről. Végül a pótkulccsal mentem be. A fürdőben találtam rá: elesett, beütötte a fejét. Szerencsére csak horzsolás lett belőle, de akkor eldöntöttem: segítséget kérek.
A helyi gondozási központban kedvesen fogadtak. Elmagyarázták: van lehetőség nappali ellátásra is – Lajos napközben ott lehetne, délután hazajönne. Talán ez lenne a kompromisszum?
Otthon óvatosan hoztam fel neki az ötletet.
– Lajos, mi lenne, ha csak kipróbálnád? Nem kell ott aludni… Csak beszélgetni másokkal, társaságban lenni…
Sokáig hallgatott. Végül csak annyit mondott:
– Meglátjuk.
A következő hetekben minden reggel vittem őt a központba. Eleinte morcos volt és zárkózott, de lassan felengedett. Egyik nap mosolyogva mesélte:
– Képzeld, találkoztam egy régi ismerőssel! A Pista bácsiék unokája is ott dolgozik…
Éreztem: talán van remény.
De a családi konfliktusok nem múltak el nyomtalanul. A férjem továbbra is nehezményezte, hogy mennyi időt töltök Lajossal.
– Meddig fog ez még tartani? – kérdezte egy este ingerülten. – Mi lesz velünk?
Nem tudtam válaszolni.
Egy vasárnap délután Lajos váratlanul megkérdezte:
– Viki… szerinted anyád büszke lenne rám?
Elsírtam magam.
– Igen, Lajos. Nagyon büszke lenne rád… és én is az vagyok.
Most itt ülök az ablak előtt, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e egyszerre jó gyereknek és jó szülőnek lenni? Ti mit tennétek a helyemben?