Egy váratlan vendég – amikor a remény egy kávéval érkezik

– Már megint elkéstél, Nóri! – hallom anyám hangját a fejemben, miközben a pult mögött kapkodva törlöm le a poharakat. A kávézóban, ahol dolgozom, minden reggel ugyanaz: rohanás, fáradt arcok, és az a nyomasztó érzés, hogy sosem lesz elég a pénz. A pult mögött állva próbálom elnyomni a gondolatot, hogy ma is csak annyit keresek majd, amiből épphogy kifizetjük a villanyszámlát.

A bejárati ajtó csilingel. Egy férfi lép be, sötétkék kabátban, fején kopott sapka. Nem ismerős, de valami különös nyugalom árad belőle. Leül az ablak melletti asztalhoz, és csak ennyit mond:

– Egy presszót kérek, tejjel. És egy pogácsát, ha van.

– Máris hozom – válaszolok automatikusan, de közben azon gondolkodom, vajon miért ül be valaki egy ilyen helyre reggel fél kilenckor, amikor a legtöbben már munkában vannak.

Ahogy kiszolgálom, látom, hogy figyel engem. Nem tolakodóan, inkább mintha keresne valamit az arcomon. Talán a fáradtságot? Vagy azt a reménytelen szomorúságot, amit már régóta nem tudok elrejteni?

A férfi lassan kortyolgatja a kávét. Közben a telefonom rezeg a zsebemben – anyám ír: „Ne felejtsd el ma elhozni a gyógyszert!” Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mióta apám meghalt, minden rám szakadt: munka, háztartás, anyám betegsége. A bátyám, Gábor csak ritkán segít; szerinte „mindenki magáért felel”. Néha úgy érzem, belefulladok ebbe az egészbe.

A férfi feláll, odalép a pulthoz.

– Mennyivel tartozom? – kérdezi csendesen.

– 890 forint lesz – mondom.

Előveszi a pénztárcáját, és hosszan keresgél benne. Aztán letesz egy ötezrest.

– Köszönöm szépen! – próbálok mosolyogni.

– A visszajárót tartsa meg – mondja halkan.

– Ez… ez túl sok – hebegem.

– Néha mindannyiunknak szüksége van egy kis szerencsére – néz rám komolyan. – Ma önnek adom.

Nem tudok mit mondani. Csak állok ott, kezemben az ötezressel, és érzem, hogy könny szökik a szemembe. A férfi bólint, majd kisétál az ajtón.

A kolléganőm, Zsuzsa odasúgja:

– Mi történt? Ki volt ez?

– Nem tudom – válaszolom halkan –, de azt hiszem, most először érzem azt hónapok óta, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

Aznap este otthon anyám újra panaszkodik:

– Nem hoztad el a gyógyszert! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?

– Bocsánat, anya – mondom fáradtan. – Ma történt valami furcsa… Valaki adott nekem ötezer forint borravalót.

Anyám hitetlenkedve néz rám:

– Ugyan már! Ilyen nem történik csak úgy.

– Pedig megtörtént – suttogom. – És azt hiszem, nem is a pénz számít igazán… Hanem az érzés, hogy valaki észrevett.

Késő este Gábor is hazajön. Azonnal szóvá teszi:

– Miért nem főztél vacsorát? Egész nap csak dolgozol meg panaszkodsz!

– Próbálok mindent megoldani – csattanok fel –, de néha nekem is szükségem lenne egy kis segítségre!

Gábor csak legyint:

– Mindig csak magadra gondolsz. Én is dolgozom!

Éjjel sokáig forgolódom az ágyban. Az idegen férfi arca jár a fejemben. Vajon miért pont nekem adta azt a pénzt? Látta rajtam a kétségbeesést? Vagy csak egyszerűen jó ember volt?

Másnap reggel újra ott ülök a pult mögött. Minden vendéget figyelek: hátha visszajön. De nem jön vissza. Helyette egy idős néni ül le az ablakhoz; remegő kézzel számolja ki az aprót egy teára. Odalépek hozzá:

– Ma én fizetem a teáját – mondom neki mosolyogva.

A néni meghatottan néz rám:

– Maga olyan kedves… Ritka az ilyen manapság.

Ahogy nézem őt, rájövök: talán tényleg ennyi kellene csak ahhoz, hogy jobb legyen ez a világ. Egy apró gesztus. Egy mosoly. Egy kis odafigyelés.

Este otthon anyám csendesebb. Gábor is kevesebbet morog. Mintha valami megváltozott volna bennünk – vagy csak bennem?

Most itt ülök az ablakban, nézem az utcai lámpák fényét és azon gondolkodom: vajon hányan vagyunk még ebben az országban, akik csak egy kis reményre várunk? És vajon én is tudok-e egyszer valakinek annyit adni, mint amennyit tegnap kaptam?

„Ti mit tennétek a helyemben? Elhinnétek-e, hogy egy idegen jósága tényleg megváltoztathatja az életünket?”