Hitem ereje: Hogyan találtam magamra, amikor a férjem a családját választotta helyettünk

– Már megint oda mész, Zoli? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kabátját vette le a fogasról. A konyha ablakán túl sűrűn esett az eső, mintha az ég is velem sírna. Az asztalon kihűlt vacsora, a gyerekek csendben ültek a szobában, csak a tévé halk zúgása törte meg a csendet.

– Anyámnak most nagyobb szüksége van rám – felelte Zoli, és elkerülte a tekintetemet. – Tudod, hogy beteg.

– És mi? Mi nem számítunk? – szinte suttogtam, de minden szavam mögött ott volt az évek óta gyűlő fájdalom. Aztán becsapódott mögötte az ajtó, én pedig ott maradtam egyedül a gondolataimmal.

Ez nem volt új helyzet. Mióta Zoli apja meghalt, az anyóssal minden megváltozott. Zoli minden szabadidejét nála töltötte, mintha elfelejtette volna, hogy nekünk is szükségünk van rá. A gyerekeink, Anna és Marci egyre többször kérdezték: „Anya, apa mikor jön haza?” Én pedig csak annyit tudtam mondani: „Hamarosan.”

Az első hónapokban próbáltam megérteni. Tudtam, milyen nehéz elveszíteni valakit, de ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, hogy mi már csak második helyen vagyunk. Egyre többször sírtam el magam esténként, amikor már mindenki aludt. Egyik este azonban valami eltört bennem.

A fürdőszobában ültem a hideg kövön, ölemben egy régi imakönyvvel. Gyerekkoromban sokat imádkoztam anyámmal, de felnőttként valahogy elfelejtettem Istent. Most viszont úgy éreztem, nincs más választásom.

– Istenem, adj erőt! – suttogtam könnyek között. – Nem tudom, hogyan tovább.

Aznap éjjel először aludtam nyugodtan hetek óta. Másnap reggel úgy keltem fel, mintha valami megváltozott volna bennem. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam teljesen elveszni ebben a helyzetben.

Elkezdtem minden este imádkozni. Nem kértem csodát, csak erőt és türelmet. A gyerekekkel többet beszélgettem, próbáltam nekik biztonságot adni. Anna egyszer azt mondta: „Anya, te olyan bátor vagy.” Akkor jöttem rá, hogy nem csak magamért kell kitartanom.

Zoli egyre később járt haza. Egyik este azonban váratlanul korán jött. Láttam rajta a fáradtságot és a bizonytalanságot.

– Beszélhetünk? – kérdeztem halkan.

Leültünk egymással szemben. – Zoli, tudom, hogy nehéz neked is. De én is elfáradtam. Úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos neked.

Sokáig hallgatott. – Nem tudom, mit csináljak – mondta végül. – Anyám teljesen összeomlott apám halála óta. De látom rajtad is…

– Nem kell választanod közöttünk – mondtam csendesen –, de kérlek, ne felejtsd el, hogy mi is itt vagyunk.

Aznap este először ölelt meg hetek óta. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de valami elkezdett változni.

A következő hetekben próbáltunk többet beszélgetni. Néha együtt mentünk át anyósomhoz, néha Zoli maradt otthon velünk. Voltak visszaesések is: egy-egy vita, sértett csendek. De én már nem voltam ugyanaz az ember.

A hitem lett a kapaszkodóm. Minden nap hálát adtam azért, amim van: két egészséges gyermekért, egy otthonért, és azért is, hogy képes vagyok szeretni még akkor is, amikor fáj.

Egy vasárnap reggel Anna odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, te mindig ilyen erős voltál?

Elmosolyodtam és megsimogattam a haját. – Nem mindig. De most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.

A templomban ülve gyakran néztem körül: hány asszony ülhet még itt hasonló gondokkal? Hányan érzik magukat láthatatlannak? Hányan sírnak esténként úgy, hogy senki sem tud róla?

Most már tudom: nem szégyen segítséget kérni – sem Istentől, sem egymástól. És ha egyszer újra elbizonytalanodom, csak lehunyom a szemem és imádkozom.

Vajon hányan éreztétek már úgy magatokat otthonotokban, mint egyedül egy viharban? Ti hogyan találtatok vissza önmagatokhoz és a hitetekhez? Várom a gondolataitokat.