Anyám árnyékában – Egy anya, egy feleség, egy lánya vagyok

– Nem hiszem el, hogy már megint ezt csinálod, Anikó! – csattant fel Gábor, miközben a konyhapultnál állt, és dühösen törölgette a poharakat. – Miért nem tudod egyszerűen megmondani anyádnak, hogy ez a mi házunk?

A szívem összeszorult. A nappaliból áthallatszott anyám hangja, ahogy a kisfiunkat, Marcellt altatja. Minden este ugyanaz: anyám mindent jobban tud, mindent jobban csinál – legalábbis szerinte. És én? Én csak állok két tűz között, és úgy érzem, lassan elfogyok.

– Gábor, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már hátat is fordított.

– Nem bírom tovább! – mondta fojtott hangon. – Ez nem az a család, amit elképzeltem. Mindenbe beleszól. Még azt is megmondja, hogyan főzzem a levest!

Anyám három hónapja költözött hozzánk. Akkor még azt hittem, ez lesz a legjobb mindenkinek: nekünk segítség, neki társaság. De mostanra minden nap egy harc lett. Anyám reggeltől estig szervez, irányít, kritizál. Ha Marcell sír, rögtön ott terem: „Add csak ide, Anikó, majd én megnyugtatom!” Ha Gábor főz, odaszól: „Az én időmben nem így csináltuk.”

Az első hetekben még próbáltam közvetíteni. Egyik este leültem anyámmal a konyhában.

– Anya, kérlek… próbálj meg kicsit háttérbe vonulni. Gábor érzékeny erre.

Anyám csak legyintett.

– Ugyan már! Én csak segíteni akarok. Te is tudod, mennyire nehéz egy kisgyerekkel. Nélkülem már rég összeroppantál volna.

És én? Nem mondtam semmit. Mert félig igaza volt. Tényleg kimerült vagyok. De azt is érzem, hogy elveszítem a férjemet.

Egyik este Gábor később jött haza a munkából. Marcell már aludt, anyám a tévé előtt szunyókált. Gábor leült mellém a kanapéra.

– Anikó… – kezdte halkan –, én szeretlek téged. De így nem tudom tovább csinálni. Vagy ő megy el… vagy én.

A világ megállt körülöttem. Hogy választhatnék? Az anyám felnevelt, mindent feláldozott értem. De Gáborral együtt álmodtuk meg ezt az életet. És Marcell? Ő mit érez ebből az egészből?

Másnap reggel anyám már a konyhában sürgölődött.

– Készítettem neked teát, kislányom. Fáradtnak tűnsz.

– Köszönöm – suttogtam.

– Tudod… – folytatta –, én csak jót akarok nektek. De ha úgy érzed, hogy teher vagyok…

Elakadt a szava. Először láttam rajta bizonytalanságot.

– Anya… nem erről van szó. Csak… nehéz mindenkinek.

Aznap este Gábor nem jött haza időben. Felhívtam, de csak annyit mondott:

– Szükségem van egy kis levegőre.

Leültem Marcell ágya mellé. Néztem az alvó arcát, és sírtam. Miért nem tudok egyszerűen dönteni? Miért érzem azt, hogy bármit teszek, valaki sérülni fog?

A következő napokban mindenki kerülte a másikat. Anyám csendesebb lett, Gábor zárkózottabb. Én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam a saját otthonomban.

Egy vasárnap reggel anyám váratlanul bejelentette:

– Anikó, beszéltem Ilonával a szomszédban. Azt mondta, van kiadó szoba náluk a felső szinten. Talán jobb lenne… ha átmennék oda egy időre.

Megdermedtem.

– Anya…

– Ne mondj semmit – intett le halkan. – Szeretlek benneteket, de nem akarom tönkretenni a házasságodat.

Aznap délután segítettem neki összepakolni néhány holmit. Amikor elment, Marcell utána kiáltott:

– Mama! Maradj itt!

Anyám könnyes szemmel ölelte magához.

Este Gábor halkan mellém ült.

– Sajnálom – mondta –, nem akartam ultimátumot adni neked.

– Én is sajnálom – válaszoltam –, hogy nem voltam elég bátor kiállni magunkért.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon jól döntöttünk? Lehet-e egyszerre jó lánya az ember az anyjának és jó felesége a férjének? Vagy mindig választani kell?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyensúlyt találni család és házasság között úgy, hogy senki ne sérüljön meg végleg?