Egy özvegy titkai: Amikor a gyászban is hazugságok lapulnak

– Nem hiszem el, hogy ez megtörtént! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a telefonom kijelzőjén még mindig ott villogott az üzenet: „Részvétem, Zsuzsa. Gábor balesetet szenvedett.”

Az egész lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. A férjem, Gábor, akivel húsz éve éltünk együtt, már nem jön haza többet. Az első sokk után automatikusan kezdtem szervezni a temetést: telefonáltam a temetkezési vállalatnak, értesítettem a rokonokat, próbáltam tartani magam a lányunk, Anna előtt. De ahogy egyedül maradtam, rám tört a kétségbeesés.

A nappaliban ültem, amikor Anna odajött hozzám.
– Anya, segíthetek valamiben? – kérdezte halkan.
– Köszönöm, kicsim. Talán nézd át apu iratait, hátha találunk valamit, ami kellhet a temetéshez.

Anna bólintott, és elindult Gábor dolgozószobája felé. Én közben próbáltam összeszedni magam, de a gondolataim csak köröztek: miért pont most? Miért ilyen hirtelen?

Pár óra múlva Anna visszajött egy borítékkal.
– Anya… ezt találtam apu fiókjában. Nem tudom, mi ez.

A borítékban egy másik nőnek írt szerelmes levelek voltak. Az aláírás: „Szeretettel, Gábor”. A címzett neve: Katalin. Megdermedtem.

– Ez… ez nem lehet igaz – suttogtam.
Anna rám nézett könnyes szemmel.
– Anya… ki ez a nő?

Nem tudtam válaszolni. A szívem összeszorult. Húsz év házasság után most derül ki, hogy Gábor titkos életet élt? Hogy nem csak én voltam neki?

Aznap este nem aludtam. Újra és újra olvastam a leveleket. „Katalin, nélküled üres az életem…” „Várom a következő találkozást…” A dátumok alapján évek óta tartott ez a kapcsolat. Vajon hányan tudtak róla? Csak én voltam vak?

Másnap reggel felhívtam Gábor legjobb barátját, Tamást.
– Tamás, kérlek… mondd el az igazat! Tudtál Katalinról?
Hosszú csend volt a vonalban.
– Zsuzsa… nem akartam beleavatkozni. Gábor azt mondta, rendezni fogja…
– Mióta tartott ez?
– Talán öt éve… Sajnálom.

Letettem a telefont. A düh és a csalódás egyszerre öntött el. Húsz év bizalom ment tönkre egy pillanat alatt. Hogy tehette ezt velem? Hogy nézhettem végig minden nap az arcát úgy, hogy közben hazudott nekem?

A temetés napján mindenki ott volt: rokonok, barátok, kollégák. Katalin is megjelent – egy ismeretlen nő állt hátul, fekete ruhában, szemében könnyekkel. Amikor véget ért a szertartás, odajött hozzám.
– Zsuzsa vagyok – mutatkoztam be remegő hangon.
– Tudom – felelte halkan. – Én vagyok Katalin.

Percekig csak néztük egymást. Végül ő törte meg a csendet.
– Nem akartam fájdalmat okozni neked. Gábor azt mondta, már régóta nem boldog…
– És te elhitted neki? – kérdeztem keserűen.
– Szerettem őt…

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és éreztem, hogy minden összeomlik bennem. Az egész életem hazugság volt? Vagy csak egy része?

A következő hetekben mindenki próbált vigasztalni: „Legalább már nem szenved…” „Most már nyugodj meg…” De én csak egyre mélyebbre süllyedtem az önvádba és a haragba. Vajon mit rontottam el? Miért nem vettem észre semmit?

Egy este Anna leült mellém.
– Anya… ne hibáztasd magad! Apunak ez az ő döntése volt. Mi ketten mindig itt leszünk egymásnak.
Átöleltem őt, és először sírtam igazán hangosan Gábor halála óta.

Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak napok, amikor dühös vagyok rá – de már nem csak miatta sírok, hanem magam miatt is. Mert hagytam magam becsapni. Mert hittem abban, hogy a szeretet mindent megold.

Most már tudom: néha azok árulnak el legjobban, akikhez a legközelebb állunk.

Vajon lehet újrakezdeni ennyi fájdalom után? Ti mit tennétek a helyemben?