„Miért nem maradhatunk nálatok?” – Egy anya harca a családi kötelékekért

– Anyu, tényleg jobb lenne, ha inkább hotelben szállnátok meg – mondta Gergő, miközben zavartan kerülte a tekintetemet. A szívem összeszorult. Ott álltunk a budapesti lakása előtt, bőrönddel a kezünkben, apáddal fáradtan a hosszú vonatút után. Azt hittem, végre együtt leszünk, mint régen. Ehelyett úgy éreztem magam, mintha idegen lennék a saját fiam életében.

– De hát miért? – kérdeztem halkan, próbálva nem sírni. – Hiszen mindig nálad aludtunk, amikor jöttünk. Mi változott?

Gergő sóhajtott. – Anya, most már más az életem. Kevés a hely, sok a munka, és… – elharapta a mondatot. – Egyszerűen így kényelmesebb mindenkinek.

Apád csak hallgatott mellettem, ahogy mindig, amikor feszültség van. Éreztem rajta is a csalódottságot, de ő nem szólt bele. Mindig rám hagyta az ilyen dolgokat.

A hotelben ülve egész éjjel forgolódtam. A plafont bámultam, és próbáltam megérteni: hol rontottam el? Miért lett Gergőből ilyen távolságtartó felnőtt? Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor együtt díszítettük a fát, vagy amikor beteg volt, és egész éjjel virrasztottam mellette. Most meg… egy hotelszobában vagyok, miközben a fiam pár utcával arrébb alszik.

Másnap reggel találkoztunk egy kávézóban. Gergő sietett, folyton az óráját nézte.

– Anya, ne haragudj, de ma csak egy órám van veletek. Délután dolgoznom kell.

– Gergő, mi történt veled? – kérdeztem kétségbeesetten. – Már nem vagyunk fontosak?

Láttam rajta, hogy zavarban van. – Dehogynem vagytok fontosak! Csak… más lett minden. A barátnőm is itt lakik most már velem, és… tudod, nem akarom zavarni őt sem.

A barátnője! Persze. Réka. Sosem találkoztunk vele rendesen, csak néha láttuk videóhívásban. Mindig azt mondta Gergő, hogy majd egyszer bemutatja rendesen. Most már értettem: nem akarta, hogy ott legyünk az otthonában, mert az már nem csak az övé volt.

Hazafelé a vonaton apáddal sokáig hallgattunk. Végül ő törte meg a csendet:

– Talán tényleg így jobb nekik. Nem akarják, hogy beleszóljunk az életükbe.

– De hát mi csak látni akartuk! – fakadtam ki. – Nem akarom irányítani őket. Csak… hiányzik a fiam.

Napokig csak ezen járt az eszem. A barátnőimnek is elpanaszoltam a dolgot a piacon.

– Nálunk is ugyanez van – mondta Marika néni. – A lányomékhoz már csak bejelentkezve mehetek. Régen bezzeg mindenki együtt lakott!

– Ez most ilyen világ – sóhajtott Ilonka. – A fiataloknak fontosabb a magánéletük.

De én nem tudtam beletörődni. Egy este felhívtam Gergőt.

– Fiam, beszélhetnénk őszintén?

– Persze, anya. Mi baj?

– Megbántottál minket ezzel a hotelszobával. Úgy éreztük magunkat, mintha terhet jelentenénk neked.

Sokáig hallgatott a vonal másik végén.

– Anya… nem akartalak megbántani titeket. Csak… tényleg kevés a hely, és Réka is nagyon zavarban van még előttetek. Nem akarom rátok erőltetni az új életünket.

– De mi is részei vagyunk az életednek! – mondtam sírva.

– Tudom… csak még tanulom ezt az egészet. Ne haragudjatok rám.

Letettem a telefont, de nem lett könnyebb. Vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy csak ennyire megváltozott a világ?

Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a régi családi szokások és az új élet között? Meddig kell alkalmazkodnia egy anyának? És vajon egyszer majd újra közel kerülünk egymáshoz?

„Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg túl sokat várok el? Vagy ez már tényleg egy másik világ?”