„Miért nem szeret engem az unokám anyja?” – Egy anyós vallomása a hitről, családról és megbékélésről

– Miért nem tudsz soha semminek örülni, amit csinálok? – csattant fel Dóra, a menyem, miközben a vasárnapi húsleves gőze lassan szétoszlott a konyhában. Az unokám, Marci, csendben babrált a kanállal, mintha ő is érezné a feszültséget. A fiam, Gábor, csak lesütötte a szemét. Én pedig ott álltam, kezemben a merőkanállal, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Ez nem az első ilyen ebéd volt. Mióta Gábor elvette Dórát, valahogy minden megváltozott. Régen azt hittem, ha majd lesz unokám, minden kisimul: együtt sütünk majd bejglit karácsonykor, nevetünk a régi családi történeteken. Ehelyett minden vasárnap egy újabb próbatétel lett.

Dóra sosem volt az a klasszikus magyar meny. Nem kérdezte meg, hogyan főzöm a töltött káposztát, nem akart tanácsot az élethez. Mindig mindent jobban tudott – legalábbis így éreztem. Az első pillanattól kezdve éreztem köztünk azt a láthatatlan falat. Próbáltam kedves lenni hozzá: hívtam magammal piacra, vettem neki apró ajándékokat, de valahogy mindig visszautasította vagy csak udvariasan mosolygott.

Aznap este, amikor Gábor először mutatta be Dórát nekem, már akkor sejtettem, hogy nehéz lesz. Egyetemista lány volt, okos és szókimondó. Nem félt ellentmondani nekem sem apróságokban – például hogy szerinte túl sok sót teszek a levesbe. Akkor még csak mosolyogtam rajta. Ma már tudom: ott kezdődött minden.

Ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem a fiamat. Gábor mindig is anyás volt – legalábbis ezt hittem. De Dóra mellett mintha megváltozott volna. Ritkábban hívott fel, ha jöttek hozzánk, mindig siettek haza. Az unokám születésekor próbáltam segíteni: főztem rájuk, vittem levest, pelenkát – de Dóra mindig megköszönte, majd másnap visszahozta a fél fazék levest érintetlenül.

A barátnőim szerint túl sokat akarok. „Hagyd élni őket!” – mondta mindig Ilona néni a szomszédból. De én csak segíteni akartam! Nem értettem, miért rossz az, ha törődöm velük.

Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Marci épp csak elkezdte az iskolát, és én nagyon büszke voltam rá. Megkérdeztem tőle ebéd közben:

– Na és ki segített neked a matek háziban?

– Anya – mondta Marci.

– És jól ment?

– Igen – bólintott Dóra helyett is.

– Régen Gábor is sokat küzdött vele – jegyeztem meg mosolyogva.

Dóra ekkor nézett rám először igazán dühösen:

– Nem kell mindig mindent összehasonlítani! Marci nem Gábor!

A levegő megfagyott. Gábor zavartan köhintett.

– Anya…

Éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Hirtelen minden sérelem eszembe jutott: amikor Dóra nem engedte, hogy elvigyem Marcit játszótérre; amikor azt mondta, ne adjak neki csokit; amikor karácsonykor inkább az ő családjához mentek előbb.

Aznap este sokáig ültem egyedül a konyhában. Elővettem a régi imakönyvemet – azt, amit még anyámtól kaptam az esküvőmre. „Istenem – suttogtam –, adj nekem türelmet és bölcsességet! Segíts megérteni Dórát!”

Az ima után lassan megnyugodtam. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az igazi szeretet nem vár viszonzást.” Talán tényleg túl sokat vártam el Dórától. Talán csak hagynom kellene, hogy ő maga találjon utat hozzám.

Másnap reggel felhívtam Gábort.

– Szeretnék beszélni Dórával – mondtam neki.

– Anya… most nem alkalmas…

– Tudom – sóhajtottam –, de szeretném elmondani neki, hogy sajnálom, ha megbántottam.

Pár nap múlva Dóra hívott vissza.

– Hallottam, hogy beszélni akarsz velem – mondta feszülten.

– Igen… csak annyit szeretnék mondani: sajnálom, ha túl sokat akartam beleszólni az életetekbe. Csak segíteni akartam… de talán rosszul csináltam.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Én is sajnálom – mondta végül halkan Dóra. – Néha úgy érzem, nem tudok megfelelni neked…

– Nem kell megfelelned – válaszoltam remegő hangon –, csak szeretném jobban megismerni azt az embert, akit a fiam választott.

Ez volt az első őszinte beszélgetésünk évek óta. Azóta lassan változott minden. Nem lettünk legjobb barátnők Dórával – de már nem érzem magam ellenségnek sem. Néha együtt megyünk Marcival sétálni; néha Dóra kér tőlem tanácsot egy-egy recepthez.

A hitem segített abban, hogy ne csak magamat lássam áldozatnak ebben a történetben. Megtanultam elengedni az elvárásaimat – és hálás vagyok minden apró lépésért előre.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány anyós és meny szenved csendben egymás mellett? És vajon tényleg csak türelem és hit kell ahhoz, hogy megtaláljuk egymásban az embert?