Ötven év hallgatás – Egy lány hazahozza elveszett apját

– Miért most jössz? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében remegett a csésze. Az eső kopogott az ablakon, a novemberi szürkeség beborította a lakást. A kérdés ott lógott közöttünk, mint egy régi, elfeledett kabát a fogason.

– Mert most találtam meg – feleltem halkan. – És mert tudni akarom az igazat.

Gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy az apám meghalt. Anyám sosem beszélt róla, csak néha, amikor azt hitte, nem figyelek, könnyes szemmel nézett ki az ablakon. Aztán tizenhat évesen megtudtam: örökbe fogadtak. Az egész világom összedőlt. Ki vagyok én? Hol van az igazi családom?

Azóta minden napomat átszőtte a keresés. A nevem: Révész Eszter. A nevem magyar, de az identitásom mindig is hiányos volt. Anyám, Révész Julianna, sosem mondta el, ki az apám. Mindig csak annyit: „Nem fontos.” De nekem fontos volt. Minden egyes születésnapomon azt kívántam, bárcsak tudnám, ki ő.

Aztán egy nap, amikor már magam is anya voltam, egy régi levelet találtam anyám fiókjában. Egy férfi írta: „Bocsáss meg, hogy elhagytalak. Szeretlek. – Lajos.” A levél dátuma pont kilenc hónappal a születésem előtt volt.

– Ki az a Lajos? – kérdeztem anyámat remegő hangon.

– Nem számít – felelte, de a hangja elárulta: nagyon is számít.

Évekig kutattam. Telefonhívások, levéltárak, Facebook-csoportok. Végül egy idősotthonban találtam rá: Tóth Lajos, 74 éves, Alzheimer-kóros. Amikor először megláttam, egy régi fotót szorongatott a kezében – egy fiatal nő és egy kisbaba volt rajta. Én voltam az.

– Lajos bácsi… – szólítottam meg óvatosan.

Felnézett rám, a szeme zavaros volt, de mintha egy pillanatra kitisztult volna.

– Eszter? – suttogta.

Sírtam. Ő is sírt. Az ápolónő is sírt.

Az első találkozás után minden nap mentem hozzá. Meséltem neki az életemről, a gyerekeimről, arról, hogy mennyire hiányzott nekem egy apa. Néha rám ismert, néha nem. De amikor rám mosolygott, úgy éreztem: végre hazaértem.

Egy hónap múlva elhatároztam: hazaviszem magamhoz. A férjem, Gábor először tiltakozott.

– Eszter, nem is ismered igazán! Mi lesz, ha rosszabbodik az állapota? Mi lesz velünk?

– Ő az apám – feleltem. – Nem hagyhatom ott.

A gyerekeim féltek tőle. Amikor először belépett a lakásba, csend lett. Lajos zavartan nézett körbe.

– Ez most az én otthonom? – kérdezte halkan.

– Igen, apa – mondtam neki először így. – Itt vagyunk együtt.

Az első hetek nehezek voltak. Lajos néha összekeverte a neveket, néha azt hitte, még mindig fiatal. Egyszer éjjel felkelt és ki akart menni az utcára.

– Haza akarok menni Julihoz! – kiabálta.

Anyámat hívogatta álmában is. Végül eljött hozzánk látogatóba. A találkozásuk csendes volt és fájdalmas.

– Miért hagytál el minket? – kérdezte anyám könnyek között.

– Nem akartam… Féltem… Nem tudtam felnőni a feladathoz – motyogta Lajos.

Ott ültek egymás mellett a kanapén, két idős ember, akik között ötven évnyi hallgatás feszült.

A gyerekeim lassan megszerették őt. Lajos mesélt nekik régi balatoni nyaralásokról, arról, hogyan lehet papírsárkányt készíteni selyempapírból és nádból. Néha együtt nevettünk, néha együtt sírtunk.

Egy este Lajos odafordult hozzám:

– Sajnálom, hogy nem lehettem melletted… De most itt vagyok.

Megfogtam a kezét.

– Most már együtt vagyunk. Ez számít.

Azóta minden nap hálát adok azért a levélért és azért a pillanatért az idősek otthonában. De néha mégis elgondolkodom: vajon be lehet-e pótolni ötven év hiányát? Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak és magunknak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani annak, aki elhagyott? Vajon tényleg újra lehet kezdeni ennyi év után?