„Anyám azt mondta: vagy ő, vagy én” – Egy magyar család széthullása a generációs szakadék miatt

– Elég volt, Tamás! Vagy ő, vagy én! – Anyám hangja visszhangzott a konyhában, ahol a reggeli kávé illata keveredett a feszültséggel. A kezem remegett a csésze felett, ahogy próbáltam összeszedni magam. Feleségem, Dóra, némán állt az ajtóban, tekintetében sértettség és dac. Anyám szeme villámokat szórt rá, mintha egy idegen állna előtte, nem pedig az a nő, akit a fia választott.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan, de ő félbeszakított.

– Nem fogom tovább tűrni ezt a semmittevést! Ez a nő csak ül egész nap, nem segít semmit! A mi házunkban rendnek kell lennie! – csattant fel.

Dóra ajka megremegett. – Mindig mindent megcsinálok, csak sosem elég…

– Elég volt ebből! – kiáltottam végül. – Nem lehet így élni!

A családi ház Zuglóban állt, három generáció lakott benne: anyám, apám, Dóra és én, meg a kisfiunk, Marci. Amikor apám meghalt tavaly ősszel, minden megváltozott. Anyám magára maradt a gyászával és a félelmeivel. Mi pedig ott voltunk, fiatal család, akik próbáltunk boldogulni – de minden lépésünket figyelte.

Anyám mindig is erős asszony volt. A háború után született, megszokta, hogy mindent kézben tart. Apám mellett is ő irányított mindent. Amikor Dóra beköltözött hozzánk az esküvő után, anyám először örült: végre lesz segítsége. De Dóra más volt: csendesebb, érzékenyebb. Nem szerette a harsány szóváltásokat, inkább magába zárta a sérelmeit.

Az első viták apróságokon robbantak ki: ki hogyan hajtogatja a törölközőt, ki mikor mosogat el. De aztán egyre mélyebbre mentek a sebek. Anyám minden mozdulatát kritizálta Dórának: „Miért így főzöd a lecsót? Az nem magyaros!” „A gyereknek nem így kell sapkát adni!”

Egy este Dóra sírva jött be a hálószobába.

– Tamás, én ezt nem bírom tovább… Anyukád minden nap megaláz. Úgy érzem magam, mintha betolakodó lennék a saját otthonomban.

Próbáltam beszélni anyámmal.

– Anya, kérlek, próbálj meg kedvesebb lenni Dórával. Ő is fáradt, dolgozik egész nap.

– Én is dolgoztam egész életemben! Mégis rend volt! Az ilyen mai fiataloknak fogalmuk sincs semmiről…

Aztán jött az igazi törés. Egy vasárnap reggel Dóra palacsintát sütött Marcinak. Anyám bejött a konyhába és szó nélkül kidobta az első adagot a kukába.

– Ez ehetetlen! – mondta hidegen.

Dóra zokogva rohant ki az udvarra. Marci utána szaladt: – Anya, miért sírsz?

Aznap este Dóra összepakolt egy táskát.

– Elmegyek anyuhoz pár napra. Nem bírom tovább ezt a légkört.

Ott maradtam anyámmal kettesben. A csend szinte fojtogató volt.

– Látod? – mondta anyám diadalittasan. – Most végre nyugalom lesz.

De nem lett nyugalom. Marci sírt Dóra után. Én magamba roskadtam. Anyám egész nap panaszkodott: fáj a dereka, nincs segítsége…

Egy hét múlva Dóra visszajött Marciért. Akkor mondta ki először:

– Vagy elköltözünk innen, vagy vége lesz a házasságunknak.

Aznap este leültem anyámmal beszélgetni.

– Anya… nem mehet ez így tovább. Választanom kell.

– Hát válassz! De tudd meg: ha elmész innen, többé ne gyere vissza! Ez az én házam!

A szívem majd megszakadt. Ez volt az otthonom gyerekkorom óta. Itt nőttem fel, itt tanultam biciklizni az udvaron, itt ünnepeltük minden karácsonyt. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen.

Dóra csendben várt rám az előszobában.

– Mit mondott? – kérdezte halkan.

– Azt mondta… ha elmegyek veled, ne menjek vissza többet.

Dóra szemében félelem és remény keveredett.

– És te mit akarsz?

Nem tudtam válaszolni. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel Marci odabújt hozzám:

– Apa, ugye együtt maradunk?

Akkor döntöttem el: nem hagyhatom cserben a családomat. Dórát és Marcit választottam. Egy hónap múlva albérletbe költöztünk Újpestre. Anyám nem jött el búcsúzni.

Az első hetek nehezek voltak: új helyen, kevés pénzzel, de legalább békében. Marci lassan újra mosolygott. Dóra is felszabadultabb lett.

De esténként gyakran ültem az ablakban és néztem ki az üres utcára. Hiányzott anyám – hiányzott az otthon érzése. Próbáltam hívni őt telefonon, de sosem vette fel.

Karácsonykor vittem neki ajándékot. Az ajtót csak résnyire nyitotta ki.

– Mit akarsz? – kérdezte hidegen.

– Boldog karácsonyt kívánok…

– Neked már nincs itt helyed – mondta és becsukta az ajtót.

Hazafelé sírtam az autóban. Vajon jól döntöttem? Vajon lehet még valaha béke köztünk?

Most már két éve külön élünk. Anyám néha meglátogatja Marcit az iskolában titokban – az osztályfőnök mesélte el nekem. De velem nem beszél.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: lehet-e két szeretett ember között igazságosan választani? És vajon mennyit ér egy család békéje, ha közben elveszítjük egymást örökre?