Imádság a csendben: Egy magányos anya története

– Miért nem hívsz fel soha, Zsuzsi? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét. A vonal másik végén hosszú csend volt, csak a háttérben hallottam unokám nevetését. – Most nem érek rá, anya, majd visszahívlak – mondta végül Zsuzsi, és már bontotta is a vonalat. A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt az elmúlt években? Hányszor ültem itt, ebben a kis panelkonyhában Zuglóban, és vártam, hogy valaki rám nyissa az ajtót vagy legalább rám gondoljon?

Hatvanhét éves vagyok. Egykoron három gyermek anyja, mostanra egyedül maradtam. Férjem, Laci, öt éve halt meg rákban. Azóta minden napom egyforma: reggel felkelek, megfőzöm a kávémat, kinézek az ablakon a szürke háztetőkre, majd leülök az asztalhoz és hallgatom a csendet. Néha elmegyek a piacra, hogy emberek között legyek, de ott is csak idegen arcokat látok. A gyerekeim – Zsuzsi, Gábor és András – mind elfoglaltak. Saját családjuk van, munkájuk, problémáik. Én pedig csak egy teher vagyok nekik.

Emlékszem, amikor még kicsik voltak. Zsuzsi mindig hozzám bújt este, Gábor megállás nélkül kérdezett mindenről, András pedig rajzolt nekem színes ceruzával virágokat. Akkor azt hittem, örökké tart ez a szeretet. De valami elromlott. Talán túl szigorú voltam? Vagy túl sokat vártam el tőlük? Amikor Laci meghalt, mindannyian eltávolodtak tőlem. Az első évben még gyakran jöttek, de aztán egyre ritkábban. Most már csak ünnepekkor látom őket – ha egyáltalán eljönnek.

Egyik este, amikor különösen nehéz volt elviselni a magányt, elővettem Laci régi Bibliáját. Soha nem voltam igazán vallásos, de most valami kapaszkodót kerestem. Lapozgattam az oldalakat, és egyszer csak megakadt a szemem egy mondaton: „Ne félj, mert én veled vagyok.” Elkezdtem sírni. Olyan mélyről jött az a zokogás, mintha az egész életem fájdalma egyszerre tört volna rám.

Másnap reggel imádkoztam először igazán. Nem kértem semmit – csak beszéltem Istenhez. Elmondtam neki mindent: a magányomat, a félelmeimet, a haragomat is a gyerekeim iránt. Furcsa módon megkönnyebbültem utána. Mintha valaki meghallgatott volna végre.

Azóta minden nap imádkozom. Néha hangosan beszélek magamban, néha csak gondolatban mondom el a bánatomat. A templomba is eljárok vasárnaponként – ott legalább érzem, hogy tartozom valahová. Az idős asszonyok közül néhányan megszólítottak már; Marika néni például mindig megfogja a kezemet mise után és azt mondja: „Ne aggódj, Ilonka, Isten szeret téged.”

Egyik vasárnap Gábor váratlanul beállított hozzám. Nem szólt előre – csak ott állt az ajtóban egy csokor tulipánnal. Zavartan mosolygott.
– Szia anya… gondoltam, benézek hozzád.
– Mi történt? – kérdeztem gyanakodva.
– Semmi… csak… mostanában sokat gondolok rád.
Leültünk egymással szemben. Először csak csendben kortyolgattuk a teát.
– Anya… haragszol rám? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Nagyon fáj, hogy ennyire eltávolodtatok tőlem.
Gábor lesütötte a szemét.
– Tudom… de nekem is nehéz volt apa halála után. Nem tudtam mit kezdeni veled… velem… az egésszel.
A könnyeim kibuggyantak.
– Én csak azt szeretném tudni, hogy még fontos vagyok-e nektek.
Gábor átölelt.
– Fontos vagy… csak néha elfelejtjük kimutatni.

Ezután sem változott meg minden varázsütésre. Zsuzsi továbbra is ritkán hívott fel, András is csak néha írt egy üzenetet. De én már másképp éltem meg ezt az egészet. Már nem vártam tőlük mindent – megtanultam magamban keresni a békét.

A templomi közösségben új barátokat találtam: Marika néni mellett ott van Erzsi néni is, aki minden héten meghív egy kávéra; sőt, néha együtt főzünk lecsót vagy sütünk almás pitét. Ezek az apró örömök segítenek átvészelni a nehezebb napokat.

A legnehezebb mégis megbocsátani volt – nemcsak nekik, hanem magamnak is. Meg kellett értenem: nem vagyok hibátlan anya, de ők sem tökéletes gyerekek. Mindannyian hordozzuk a saját terheinket.

Most már tudom: nem vagyok egyedül. Isten mindig velem van – akkor is, ha senki más nem keres fel. És talán egyszer majd újra közelebb kerülünk egymáshoz a gyerekeimmel is.

Néha mégis elgondolkodom: Vajon hányan élnek így körülöttem? Hány idős ember ül most is magányosan egy konyhaasztal mellett Budapesten vagy vidéken? Miért felejtjük el kimondani egymásnak: fontos vagy nekem? Vajon ti mit tennétek másképp az én helyemben?