Hogyan éltem túl a férjem születésnapi vacsoráját – egy ima ereje a káoszban
– Jaj, Istenem, csak ezt ne! – suttogtam magam elé, miközben a fazékból kifutott a leves, és a konyhában már harmadszor csörgött meg a telefon. A férjem, Gábor, éppen akkor lépett be az ajtón, amikor a tűzhely felé kaptam, hogy mentsem, ami menthető. – Minden rendben, Zsuzsa? – kérdezte aggódva, de a hangjában ott bujkált az a tipikus férfias kétkedés is, amitől mindig összeszorul a gyomrom.
– Persze, minden szuper! – vágtam rá túl gyorsan, miközben letöröltem a könnyeimet a szemem sarkából. Ma van Gábor ötvenedik születésnapja, és az egész család nálunk gyűlik össze. Anyósom, Ilona néni már reggel hétkor felhívott, hogy biztosan ne felejtsem el a kedvenc mákos gubáját. Az öcsém, Peti, megint az utolsó pillanatban jelezte, hogy hozza az új barátnőjét is, akit még soha nem láttunk. A lányom, Dóri, egész héten duzzogott, mert szerinte túl sokat dolgozom, és nem figyelek rá eléggé. És mindeközben ott motoszkált bennem az érzés: vajon elég jó vagyok-e feleségnek, anyának, háziasszonynak?
A konyhaasztalon ott hevert egy gyűrött papírfecni: „Ne aggódj semmiért, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt.” Ezt még nagymamámtól kaptam évekkel ezelőtt. Most úgy éreztem, szükségem lesz rá.
A délután egyre csak sűrűsödött. A húsleves túl sós lett, a torta teteje megrepedt. Dóri becsapta maga mögött az ajtót: – Anya, miért kell mindig mindent túlzásba vinni? Nem lehetne egyszerűen csak együtt lenni? – kérdezte könnyes szemmel. Próbáltam megölelni, de ellökte a kezem.
– Dóri, kérlek… – kezdtem volna, de már csak a szobája ajtaját láttam becsukódni.
Aztán csöngettek. Anyósom állt az ajtóban, kezében egy tálca töltött káposztával. – Zsuzsikám, ugye nem felejtetted el a gubát? – kérdezte szúrósan.
– Nem, Ilona néni, mindjárt kész – hazudtam. Valójában elfelejtettem beáztatni a kiflit.
A nappaliban közben Peti és az apám már vitatkoztak politikáról. Az új barátnője, Eszter zavartan mosolygott rám: – Segíthetek valamiben? – kérdezte halkan.
– Köszönöm… talán… ha meg tudnád keverni a levest… – mondtam neki hálásan.
A káosz egyre nőtt. A kutya felborította a vázát. A telefon újra csörgött: anyám volt az. – Zsuzsa, ugye nem felejtetted el, hogy laktózmentes tejfölt használj? Tudod, apádnak nem tesz jót…
Ekkor éreztem először azt az ismerős fojtogató érzést: mindjárt sírva fakadok. Kimentem az előszobába, leültem a cipős szekrény mellé és összekulcsoltam a kezem.
– Istenem… kérlek… adj erőt! Nem akarok ma este összeomlani. Segíts, hogy ne bántsak meg senkit… hogy örülni tudjak annak, amim van… hogy ne csak túléljem ezt az estét, hanem tényleg együtt tudjak lenni velük…
Nem tudom meddig ültem ott. Talán öt perc volt, talán tíz. De amikor visszamentem a konyhába, valami megváltozott bennem. Eszter még mindig keverte a levest. Rámosolyogtam.
– Köszönöm – mondtam neki őszintén.
Aztán odamentem Dórihoz is. Bekopogtam hozzá.
– Kicsim… tudom, hogy most haragszol rám. De szeretném, ha segítenél nekem. Egyedül nem megy…
Dóri először csak nézett rám nagy szemekkel. Aztán bólintott.
– Jó… de csak ha utána együtt nézhetünk filmet – mondta halkan.
A vacsora végül valahogy elkészült. A húsleves túl sós volt ugyan, de mindenki evett belőle. A torta megrepedt teteje alá rejtettük a gyertyákat. Gábor meghatottan nézett rám:
– Köszönöm… ez volt életem legszebb születésnapja.
Anyósom is odajött hozzám este:
– Zsuzsikám… tudom, hogy nem könnyű velem. De nagyon örülök, hogy ilyen családot tartasz össze.
Amikor végre mindenki hazament és csend lett a lakásban, leültem Gábor mellé a kanapéra.
– Tudod… azt hittem ma este minden elromlik – mondtam neki halkan.
– De nem romlott el semmi – mosolygott rám Gábor –, mert együtt voltunk.
Most itt ülök egy csésze teával és azon gondolkodom: vajon tényleg csak ennyi kellene a boldogsághoz? Hogy merjük kimondani: segítségre van szükségünk? Ti mit gondoltok? Volt már olyan napotok, amikor csak az ima tartott életben?