Elárult szívek: Amikor a legjobb barátnőm a vőlegényemmel csalt meg

– Hogy tehetted ezt velem? – ordítottam Katára, miközben a kezem remegett, és a telefon majdnem kiesett belőle. A nappali sarkában álltam, a szívem vadul vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Gábor ott ült a kanapén, sápadtan, lehajtott fejjel. Az egész világom egyetlen pillanat alatt omlott össze.

Kata volt az, akivel tizennégy éves korom óta mindent megosztottam. Együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, együtt nevettünk a gimnáziumi ballagáson, és együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mindketten boldogok leszünk. Gáborral három éve voltunk együtt, és már az esküvőt terveztük. Azt hittem, minden rendben van – egészen addig a napig.

Aznap este anyám hívott fel: – Zsófi, minden rendben? Olyan furcsán viselkedtél ma reggel.

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el neki, hogy a lánya szívét kettétörték? Hogy mondjam el, hogy az a két ember, akit a legjobban szerettem, elárult?

A következő hetekben mindenki próbált vigasztalni. Apa csak annyit mondott: – Az élet megy tovább, kislányom. De én nem akartam továbbmenni. Nem tudtam aludni, enni, dolgozni. Kata többször is próbált beszélni velem. Egyszer még az ajtóm elé is leült egy esős délutánon.

– Zsófi, kérlek! Nem akartam ezt! – zokogta.

– Akkor miért tetted? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… gyenge voltam… – válaszolta.

Aztán eltűnt az életemből. Gáborral is végleg szakítottam. A barátaim közül sokan nem értették, miért vagyok ennyire kemény Katával szemben. – Mindenki hibázik – mondta egyszer Réka. De én nem tudtam megbocsátani.

Évek teltek el. Lassan újra megtanultam bízni az emberekben. Megismertem Balázst egy céges csapatépítőn. Ő volt az első férfi Gábor után, aki mellett újra biztonságban éreztem magam. Balázs türelmes volt és figyelmes. Egy év után megkérte a kezem.

Az esküvőszervezés közepén jártam, amikor egy este váratlanul üzenetet kaptam Katától:

„Szia Zsófi! Hallottam, hogy férjhez mész. Nagyon örülök neked! Szeretnék beszélni veled… Tudom, hogy sokat hibáztam, de szeretném jóvátenni. Lehetnék a tanúd?”

Először azt hittem, rosszul olvasok. A kezem ökölbe szorult. Hogy képzeli ezt? Hogy lehet valaki ennyire vakmerő?

Anyám persze rögtön tudta, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt?
– Kata írt… azt akarja, hogy ő legyen a tanúm.
– Talán megérdemel egy második esélyt – mondta anyám halkan.

Balázs is próbált nyugtatni:
– Tudom, mennyit jelentett neked ez a barátság. Nem akarod legalább meghallgatni?

De bennem csak forrt a düh és a fájdalom. Hónapokig tartott, mire egyáltalán válaszolni tudtam Katának.

Egy kávézóban találkoztunk. Kata idegesen babrálta a bögréjét.
– Tudom, hogy nincs jogom kérni tőled semmit – kezdte –, de szeretném visszakapni a barátságodat.
– Ezt nem lehet csak úgy visszakapni – feleltem.
– Tudom… De annyira sajnálom! Azóta sem tudok aludni rendesen. Minden nap eszembe jut az az este…

Láttam rajta az őszinte bűntudatot. De vajon elég ez ahhoz, hogy újra bízzak benne? Vajon képes vagyok megbocsátani annak, aki egyszer már összetörte a szívemet?

Az esküvő közeledett. A család és a barátok mind azt mondták: – Zsófi, engedd el a múltat! Ne cipeld tovább ezt a terhet!

De én még mindig nem tudtam dönteni. Az éjszakák hosszúak voltak és álmatlanok. Néha azon kaptam magam, hogy visszagondolok a régi időkre Katával: ahogy együtt nevettünk a Margitszigeten, vagy ahogy egymás haját fontuk az iskolai szünetekben.

Az esküvő előtti este Balázs odalépett hozzám:
– Bárhogy döntesz is Katával kapcsolatban, én melletted állok.

Végül úgy döntöttem: nem lesz Kata a tanúm. De meghívtam az esküvőre – és amikor megláttam őt ott ülni hátul, könnyes szemmel mosolyogva rám, valami megmozdult bennem.

Talán egyszer képes leszek megbocsátani neki – de most még nem tartok ott.

Vajon tényleg el kell engedni mindent ahhoz, hogy boldogok legyünk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?