Amikor a múlt árnyéka rám borult – Egy elvált férfi vallomása

– Miért nem érted meg, hogy nekem is nehéz? – kiabáltam Zsuzsának, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a sárga fényben egymásra meredtünk. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott. Azt hittem, ha kimondom, könnyebb lesz, de csak még jobban fájt.

Zsuzsa nem szólt semmit. Csak nézett rám azokkal a barna szemeivel, amik valaha biztonságot jelentettek. Most inkább vádoltak. – Nem tudom, mit akarsz még tőlem, Tamás – mondta végül halkan. – Én már mindent megpróbáltam.

Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó közös esténk. Hogy másnap reggel már csak egy cetlit találok az asztalon: „Ne haragudj. Elmentem.”

A válásunk nem volt hangos vagy látványos. Nem voltak tányértörések vagy ordítozások. Csak lassú elhidegülés, ahogy két ember egymás mellett élve egyre távolabb sodródik. Pedig amikor öt évvel ezelőtt összeköltöztünk abba a kis zuglói albérletbe, azt hittem, minden lehetséges. Fiatal tanárok voltunk, tele álmokkal. Zsuzsa magyar szakos volt, én történelemtanár. Azt terveztük, hogy egyszer lesz saját lakásunk, gyerekeink, nyaralni megyünk a Balatonra.

De a valóság más volt. A fizetésünk alig volt elég a rezsire és az albérletre. Hónap végén mindig számolgattuk a pénzt: „Most akkor Tesco gazdaságos vagy Spar sajátmárkás?” – kérdezte Zsuzsa félig viccesen, de én éreztem mögötte a feszültséget. Néha azon kaptam magam, hogy irigylem azokat a kollégákat, akiknek volt családi házuk vidéken vagy örökölt lakásuk Pesten.

Aztán jött az első komolyabb vita: Zsuzsa anyja bejelentette, hogy eladja a régi családi házat Kispesten, és Zsuzsa kapna belőle valamennyit. Én azt mondtam, vegyünk belőle egy kis lakást, de Zsuzsa inkább félretenni akarta – „Majd ha gyerekünk lesz.” Én viszont úgy éreztem, sosem leszünk elég jók egymásnak.

A tanári pálya sem hozta meg azt az örömöt, amit vártam. Egyre több volt a papírmunka, egyre kevesebb az igazi tanítás. Az igazgatónő folyton újabb és újabb adminisztrációt követelt. Egyik este hazamentem, és csak ültem a sötétben. Zsuzsa bejött a szobába:
– Mi baj van?
– Semmi – feleltem.
– Ne hazudj már nekem! – csattant fel.
És akkor kitört belőlem minden: a fáradtság, a csalódottság, az önvád.

A válás után minden még nehezebb lett. Az albérletet nem tudtam egyedül fizetni, visszaköltöztem anyámhoz Újpestre. Anyám persze örült nekem – „Legalább nem vagy egyedül!” –, de én úgy éreztem magam, mint egy vesztes harcos. A régi szobámban ültem esténként, néztem a plafont és azon gondolkodtam: hol rontottam el?

A kollégáim közül sokan nem is tudták, mi történt velem. A tanáriban mindenki a saját gondjával volt elfoglalva: ki melyik osztályt viszi kirándulni, ki mennyi pénzt kapott pótlékként. Egyedül Marci barátom kérdezte meg egyszer:
– Hogy vagy igazából?
– Elvagyok – mondtam neki.
– Ha beszélgetni akarsz…
De nem akartam beszélgetni. Inkább magamba zártam mindent.

A legrosszabbak a hétvégék voltak. Amikor Zsuzsa elment, hirtelen rengeteg időm lett. Néha csak ültem a Duna-parton egy padon és néztem a vizet. Eszembe jutottak azok az esték, amikor együtt sétáltunk le a Margitszigetre fagyizni. Most csak üres padok és idegen emberek vettek körül.

Anyám próbált segíteni: főzött rám, mosott rám, de közben folyton célozgatott:
– Tamáska, nem kéne már újra randizni? Olyan rendes fiú vagy te!
De én nem akartam senkit látni. Minden nőben Zsuzsát kerestem – és mindenki más volt.

Egy este aztán felhívott Zsuzsa. Meglepődtem.
– Szia… Tamás vagyok.
– Tudom – mondta halkan.
Hosszú csend.
– Csak azt akartam mondani… remélem jól vagy.
– Megvagyok – feleltem.
– Sajnálom…
És letette.

Aznap este először sírtam igazán. Nem hangosan, csak csendben folytak a könnyeim. Rájöttem: nem csak Zsuzsát veszítettem el, hanem önmagamat is.

Azóta eltelt két év. Még mindig anyámnál lakom. Néha próbálkozom randizni – egy kolléganővel is találkozgattam párszor –, de valahogy sosem érzem azt az igazi kötődést. Az iskolában közben minden változik: új igazgató jött, új szabályok vannak. A diákok ugyanazok: néha idegesítenek, néha megnevettetnek.

A legnehezebb mégis az ünnepek környéke. Karácsonykor anyám ragaszkodik hozzá, hogy együtt díszítsük fel a fát – „Mint régen!” –, de én csak arra gondolok: vajon Zsuzsa most kivel ünnepel? Vajon ő is gondol rám néha?

Sokan azt hiszik, hogy egy válás után könnyű újrakezdeni. Hogy majd jön valaki más, és minden rendbe jön. De én tudom: vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen.

Néha azon gondolkodom: ha újra kezdhetném, máshogy csinálnék-e bármit? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet – tele veszteségekkel és újrakezdésekkel?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán továbblépni egy ilyen törés után? Vagy örökre ott marad bennünk a múlt árnyéka?