„Milyen pihenés? Előbb fizesd vissza a lakáshitelt!” – Egy magyar család története anyagi elvárásokról, határokról és önállóságról
– Milyen pihenés? Előbb fizesd vissza a lakáshitelt! – csattant fel anyám, amikor egy vasárnap délután, a konyhaasztalnál ülve, óvatosan megemlítettem, hogy talán idén végre elutaznánk Zsófival a Balatonra.
Ott ültem előtte, harmincnégy évesen, kétkezi munkával megszerzett panelben, és úgy éreztem magam, mint egy kamasz, akit rajtakaptak valami bűnön. Az arcom égett a szégyentől és a düh keverékétől. Zsófi a tenyerébe temette az arcát, de nem szólt semmit. Tudta jól, hogy ilyenkor jobb csendben maradni.
– Anya, már majdnem kifizettük a hitelt – próbáltam higgadtan válaszolni. – Négy éve nem voltunk sehol. Csak egy hétre mennénk le Füredre. Nem luxus.
– Nekem aztán mondhatod! – vágott vissza. – Amíg tartozásotok van, nincs lazsálás! Bezzeg a bátyád, Gergő…
Na igen, Gergő. A család örök kedvence. Őt mindig mindenki sajnálta, mert „nehéz természete van”. Vagyis: lusta volt dolgozni, de annál ügyesebben tudott másokra támaszkodni. Anyám szerint neki minden jár. Nekem meg csak kötelességem van.
– Gergőnek is lehetne már saját lakása – szúrta oda Zsófi halkan.
Anyám szeme villant.
– Gergőnek nincs szerencséje! Nem mindenki olyan szerencsés, mint ti! Nektek legalább van rendes munkátok.
– Anya, mi nem szerencsések vagyunk, hanem dolgozunk érte – mondtam fojtott hangon. – Évekig spóroltunk minden fillért. Nem kértem tőled semmit.
– Mert büszke vagy! De most tessék: ha már ilyen jól megy nektek, segíthetnétek Gergőnek is. Nem gondolod?
Zsófi ekkor már nem bírta tovább:
– Mária néni, miért mindig Bence-nak kell mindent megoldania? Mi is szeretnénk élni egy kicsit.
Anyám sértődötten felállt az asztaltól.
– Hát ilyen önző gyereket! Én bezzeg mindent feladtam értetek! Most meg csak a pihenésen jár az eszetek!
Azt hittem, ezzel vége is lesz a vitának. De nem így lett. Anyám másnap reggel felhívott:
– Bence, beszéltem Gergővel. Nincs hol aludnia jövő héten, mert felújítják az albérletét. Nálatok marad pár napot.
– Anya, ezt előbb velünk kellett volna megbeszélned! – fakadtam ki.
– Ugyan már! Testvérek vagytok! Segíteni kell egymásnak!
Letettem a telefont, és Zsófi rám nézett:
– Ugye tudod, hogy ez azt jelenti: Gergő itt fog lakni egész nyáron?
Csak bólintottam. Ismertem már ezt a forgatókönyvet. Gergő sosem tartotta be az ígéreteit.
Így is lett. Gergő beköltözött hozzánk két sporttáskával és egy doboz sörrel. Az első este még vicces volt. A második este már csak fárasztó. A harmadik este Zsófi sírva fakadt:
– Bence, én ezt nem bírom tovább! Ez nem az otthonom!
Próbáltam beszélni Gergővel:
– Figyelj, öcsi, mikor mész vissza az albérletbe?
– Áh, még nincs kész. Amúgy is jó itt nálatok. Köszi mindent!
Aztán jött a feketeleves: anyám újabb ötlettel állt elő.
– Bence, ha már úgyis ott van Gergő, segíthetnétek neki egy kis pénzzel is. Tudod, most nehéz időszaka van…
Ekkor robbantam:
– Anya! Elég volt! Ez a mi életünk! Nem fogom eltartani a testvéremet is!
Anyám sírva fakadt a telefonban:
– Hát ilyen hálátlan gyereket…
A következő hetekben feszültség uralkodott otthon. Zsófi egyre többször aludt a szüleinél. Éreztem: ha nem húzom meg a határt, elveszítem őt is.
Egy este leültem Gergővel:
– Figyelj ide! Szeretlek, de felnőtt vagy. Itt az idő önállósodni. Holnap keresel magadnak másik helyet.
Gergő megsértődött és elviharzott. Anyám napokig nem szólt hozzám.
De Zsófi visszajött. És először éreztem azt: végre a saját családomat választottam.
Azóta ritkábban beszélünk anyámmal. Néha bánt a lelkiismeret. De amikor végre eljutottunk Füredre egy hétre – kettesben –, rájöttem: néha muszáj nemet mondani ahhoz, hogy élni tudjunk.
Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tennétek a helyemben?