A férjem, a pénztárcája és az én börtönöm: Egy házasság fogságában

– Katalin, már megint mennyit költöttél a boltban? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a blokkot lobogtatta az orrom előtt. A gyomrom összeszorult, ahogy végignéztem rajta: a szemében ott villogott az a rideg, számító fény, amitől mindig úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon.

– Csak a szokásos dolgokat vettem, Gábor. Tej, kenyér, egy kis sajt… – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom remegett.

– A sajt luxus! – vágott közbe. – Nem érted? Minden forint számít! – A hangja egyre hangosabb lett, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam.

Tizenkét éve élek így. Tizenkét éve minden napom arról szól, hogy hogyan kerülhetem el a következő veszekedést. Gábor mindig is spórolós volt, de az utóbbi években ez már nem csak szokás volt – megszállottsággá vált. Minden kiadásomat ellenőrizte, minden fillért számon kért. A bankkártyám sosem volt nálam; ő kezelte a pénzt, ő döntött arról is, hogy mikor vehetek magamnak egy új harisnyát vagy egy csomag kávét.

Az elején még próbáltam ellenállni. Volt egy kis megtakarításom, amit a nagymamámtól örököltem. De amikor Gábor megtudta, hogy van pénzem, addig beszélt, addig érvelt a „közös jövő” mellett, míg végül mindent beletettem a közösbe. Onnantól kezdve nem volt visszaút.

A családunk kívülről rendezettnek tűnt. Két gyerekünk van: Zsófi tízéves, Marci nyolc. Ők még nem értik, mi zajlik köztünk igazán. Csak azt látják, hogy anya mindig fáradt és ideges, apa pedig gyakran kiabál. Anyám néha áthív magukhoz egy kávéra.

– Kati, minden rendben van nálatok? – kérdezi ilyenkor halkan.

– Persze, csak sok a munka – hazudom ilyenkor. Nem akarom, hogy aggódjon.

De valójában minden nap egy börtönben érzem magam. Nem mehetek el barátnőkkel kávézni, mert „minek az a pazarlás”. Nem vehetek új ruhát, mert „a régi is jó lesz még pár évig”. Ha valamit mégis megveszek magamnak titokban, Gábor előbb-utóbb rájön – és akkor jön a csendes büntetés: napokig nem szól hozzám, vagy odaszúr egy-egy megjegyzést vacsora közben.

Egyik este Zsófi odabújt hozzám lefekvés előtt.

– Anya, miért vagy mindig szomorú? – kérdezte nagy szemekkel.

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját és azt suttogtam: – Nem vagyok szomorú, csak fáradt vagyok.

De ez hazugság volt. Szomorú voltam. És dühös is – magamra. Hogy hagytam idáig fajulni mindent? Hogy engedtem el az álmaimat? Régen tanár szerettem volna lenni. Szerettem volna utazni, világot látni. Most meg örülök, ha havonta egyszer eljutok fodrászhoz.

Egy nap aztán betelt a pohár. Gábor ismét kiabált velem egy csomag kávé miatt.

– Nem bírom tovább! – tört ki belőlem váratlanul. – Nem vagyok gyerek! Jogom van dönteni arról, mire költök!

Gábor először csak nézett rám döbbenten, aztán gúnyosan elmosolyodott.

– Ha nem tetszik, el lehet menni – mondta halkan.

Aznap este órákig ültem az ágy szélén. Néztem magam a tükörben: karikás szemek, fáradt arc. Hol van az a Katalin, aki valaha voltam?

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya… Segítenél nekem? – kérdeztem sírva.

Anyám nem kérdezett semmit. Csak annyit mondott: – Gyere haza.

Aznap összepakoltam néhány ruhát magamnak és a gyerekeknek. Gábor nem volt otthon; dolgozott. Egy cetlit hagytam az asztalon: „Elmentem. Időre van szükségem.” A szívem hevesen vert, ahogy kiléptem az ajtón.

Az első hetek anyáméknál nehezek voltak. Folyton bűntudatom volt a gyerekek miatt; féltem attól is, mit mondanak majd az ismerősök. De ahogy telt az idő, kezdtem újra levegőt kapni. Elmentem dolgozni egy közeli iskolába takarítónőnek – nem tanár lettem ugyan, de legalább saját pénzem volt végre.

Gábor eleinte fenyegetőzött telefonon:

– Vissza kell jönnöd! Nincs jogod elvinni a gyerekeket!

De én már nem féltem tőle. Anyám mellettem állt; barátnőim is támogattak.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Zsófi megkérdezte:

– Anya, most már boldog vagy?

Ránéztem és először éreztem úgy hosszú idő után, hogy igazat mondhatok:

– Igen, kicsim. Most már igen.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány nő él még ma Magyarországon ilyen börtönben? Hányan hiszik el magukról, hogy nincs választásuk? Vajon tényleg ennyire nehéz kilépni egy rossz kapcsolatból? Vagy csak mi hisszük azt?

Ti mit gondoltok? Meddig érdemes kitartani egy házasságban? És mikor jön el az a pont, amikor már csak önmagunkat menthetjük meg?