Láthatatlan Falak: Egy Panelházban Raboskodó Lelkem

„Elég volt, Ágnes néni! Kérem, ne kopogjon többet az ajtómon!” – kiáltottam, miközben a hangom végigvágott a lépcsőházon. A kezem remegett, a szívem vadul vert. Az ajtó résén keresztül láttam, ahogy Ágnes néni megvetően végigmér: „A maga korában egy lánynak több tiszteletet kellene tanúsítania!” – mondta, majd sarkon fordult és elviharzott. Abban a pillanatban valami eltört bennem. Ez a lakás, ez a panelház volt az egyetlen hely, ami az enyém lehetett volna. De már itt sem találtam békét.

Minden tavaly télen kezdődött. A szüleim válása után úgy döntöttem, hogy befejezem az egyetemet és Budapesten próbálok szerencsét – egyedül. Egy kicsi, de barátságos lakást találtam a tizedik kerületben. Az első napokban nem is nagyon foglalkoztam a szomszédokkal. De Ágnes néni már a második napon becsöngetett: „Kedveském, üdvözlöm! Itt mind család vagyunk” – mondta mosolyogva. Akkor még azt hittem, ez biztonságot jelent. Később rájöttem: ez azt jelenti, hogy mindent tudni akar rólam, és elvárja, hogy az ő szabályai szerint éljek.

Az első konfliktus egy vasárnap reggel történt. Tíz óra volt, amikor bekapcsoltam a rádiót reggelihez. Hirtelen olyan erővel dörömbölt az ajtómon, hogy azt hittem, földrengés van. „Ilyenkor zenét hallgatni? Az emberek még alszanak!” – förmedt rám. Bocsánatot kértem, lehalkítottam a rádiót. De onnantól kezdve minden mozdulatomat figyelte: mikor mosok, mikor jön vendégem, mikor viszem le a szemetet.

Egy este fáradtan értem haza a munkából, épp anyukámmal beszéltem telefonon a folyosón. „Kislányom, próbálj meg jóban lenni a szomszédokkal” – mondta anya aggódva. „Anya, én mindent megteszek, de Ágnes néni nem hagy békén” – feleltem elcsukló hangon. „Talán túl érzékeny vagy” – zárta le anya a beszélgetést. Apám pedig annyira belemerült az új életébe és feleségébe, hogy már hetek óta nem hívott.

Egyik este későn értem haza, kezemben bevásárlószatyorral. Ágnes néni ott állt az ajtóm előtt: „Az ön postaládájába került az én számlám” – nyújtotta felém a papírt. Megköszöntem, de a tekintete nyugtalanított. Aznap este is összefutottunk a szemetesnél: „Itt mindenki figyel mindenkire. Legyen maga is körültekintőbb!” – mondta fenyegető hangsúllyal.

Nem sokkal később furcsa pletykák kezdtek terjedni rólam: „Állítólag éjszakánként férfiakat visz fel…”, „Állandóan zajong…” Pedig egyedül éltem, maximum két-három barátnőm jött át néha. Egy nap névtelen cetlit találtam a postaládámban: „Ne zavard meg a ház nyugalmát!” A kezem jéghideg lett.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Idegennek éreztem magam a saját otthonomban is. Reggel munkába menet találkoztam a házmesterrel, Laci bácsival: „Elifkém, ne törődj vele! Ágnes néni mindenkivel ilyen” – próbált vigasztalni. De nem segített.

Egy este anyámmal is összevesztem telefonon: „Anya, teljesen egyedül vagyok! Senkinek nem tudom elmondani a bajomat!” – zokogtam bele a kagylóba. „Mindenkinek van baja a szomszéddal, ne csinálj ügyet belőle” – mondta anya és letette.

Ahogy Ágnes néni egyre jobban szorongatott, én is egyre inkább magamba zárkóztam. A munkahelyemen is szétszórt lettem, barátaimmal sem akartam találkozni. Egy nap hazafelé két asszony suttogott rólam az épület előtt; amikor beléptem, az egyik hidegen végigmért és elfordult.

Egyik este tizenegy körül rendőrök kopogtak be hozzám: „Zajpanasz érkezett.” Megdöbbentem – egyedül voltam otthon és könyvet olvastam! Miután elmentek, dühömben ököllel ütöttem a falat; sajgott a kezem.

Másnap reggel Ágnes néni szó nélkül ment el mellettem, de hallottam, ahogy motyog: „A fiatalok már semmit sem tisztelnek.” Nem bírtam tovább: „Miért bánik így velem?” – kérdeztem tőle kétségbeesetten. Visszafordult és hidegen csak annyit mondott: „Itt minden az én rendem szerint megy.”

Egy este apám hívott; közölte, hogy új feleségével nyaralni mennek. „Hogy vagy?” – kérdezte gyorsan. „Nem vagyok jól… Itt senkim sincs” – mondtam remegő hangon. Apám témát váltott; inkább az új munkahelyéről mesélt.

Aznap este belenéztem a tükörbe: vörös volt a szemem a sírástól. Idegenként éltem már itt is; se család, se közösség nem állt mellettem. Csak Laci bácsi kérdezte néha aggódva: „Hogy vagy kislányom?” De ő sem tudott segíteni.

Egy reggel munkába menet hallottam megint Ágnes nénit egy másik szomszéddal rólam beszélgetni: „A fiatalok már semmire sem jók.” Elborult az agyam: „Nem bántok senkit! Csak nyugalmat szeretnék!” – kiabáltam rájuk. Mindenki döbbenten nézett rám.

Onnantól végképp magamra maradtam. Senki nem köszönt vissza; még a közeli boltban is elfordultak tőlem. A munkahelyemen is figyelmeztetett a főnököm: „Elif kisasszony, mostanában nagyon szétszórt.”

Egy este sírva értem haza; már nem tudtam elrejteni a könnyeimet. Laci bácsi odajött hozzám: „Kislányom, vannak rossz emberek is, de ne add fel magad!”

Aznap először gondoltam arra komolyan: talán el kellene költöznöm innen… De miért nekem kell menekülnöm? Miért nincs senki mellettem? Ha még itt sem találok békét – hol találhatnék?

Most is ezt kérdezem magamtól: Ha valaki saját otthonában is idegennek érzi magát – vajon létezik igazi otthon? Ti éreztétek már magatokat ennyire kívülállónak ott is, ahol éltek?