Maradtam, hogy szeressek – Egy újrakezdés könnyei között

– Jó estét kívánok, én vagyok az, akit várnak – mondtam rekedten, miközben a kezem szinte remegett az ajtóban. A kislány, Zsófi, nagy barna szemekkel nézett rám, mintha egyenesen a lelkembe látna. – Anyának mondjam, hogy megjött? – kérdezte komolyan, és abban a pillanatban éreztem: nem csak egy lakás küszöbét lépem át, hanem a saját félelmeimét is.

A nevem Kovács Gábor. Volt idő, amikor mindenem megvolt: feleség, kisfiú, lakás a panelben Újpalotán, stabil állás a kerületi önkormányzatnál. Az életem kiszámítható volt, mint a 7-es busz menetrendje. Aztán egy este hazaértem, és csak üres szekrényeket találtam. Az asztalon egy cetli: „Nem bírom tovább. Elköltözöm anyuhoz Debrecenbe. Ne keress minket.”

Az első hetekben csak vegetáltam. Munkába jártam, válaszoltam az e-mailekre, de belül halott voltam. Éjszakánként a csend szinte szétfeszítette a fejemet. „Mit rontottam el? Miért nem vettem észre?” – zakatolt bennem újra és újra. Próbáltam hívni őket, de a volt anyósom sosem vette fel. Anyám csak annyit mondott: „Gábor, össze kell szedned magad a fiadért.” De hogyan szedjem össze magam, ha kitépték a szívemet?

Végül elutaztam Debrecenbe. A ház előtt álltam egy plüssmackóval és egy zacskó csokival. Bence kiszaladt a lépcsőházba és átölelt. – Apa, vigyél haza! – zokogta. Majd kinyílt az ajtó, és ott állt az anyósom két rendőrrel. – Nincs itt keresnivalód! – ordította. – Hagyj minket békén!

Ezután bírósági végzés jött: távoltartás a fiamtól. Csak gyerektartás és néha felügyelt telefonhívások maradtak. Egy pillanat alatt szellem lettem – láthatatlan apa.

Két évig senkiben sem bíztam. Próbáltam randizni társkeresőn, de minden beszélgetés meneküléssel végződött. Féltem a közelségtől, mert tudtam, milyen fájdalmas a veszteség.

Aztán egy nap új kolléganő érkezett az irodába: Tóth Eszter. Vörös haját laza kontyba fogta, szemében fáradt szomorúság ült. A kávégép mellett kezdtünk beszélgetni – először csak munkáról, aztán gyerekekről. Kiderült: őt is elhagyta a férje, Németországba költözött, Esztert pedig egyedül hagyta beteg édesanyjával és egy óvodás kislánnyal.

Egy nap vacsorára hívott magukhoz. – Gyere hat után, Zsófi már otthon lesz az oviból – mondta félénken. Egész nap ideges voltam; vettem Eszter kedvenc mákos sütijét és egy építőkészletet Zsófinak.

Az ajtót Zsófi nyitotta ki – ugyanaz a nagy szemű kislány. – Anya mondta, hogy Gábor bácsi jön ma. Tessék levenni a cipőt! – utasított határozottan. Elmosolyodtam és engedelmeskedtem.

A konyhában sült csirke illata keveredett friss kaporral. Eszter sürgölődött a tűzhely mellett, anyukája pedig az asztalnál ült újsággal és gyanakvó pillantásokkal méregetett.

– Maga az a Gábor? – kérdezte hidegen.
– Igen, jó estét kívánok.
– Eszter mondta, hogy maga is túl van már egy-két dolgon…
– Igen…
– Akkor tudja, milyen egyedül lenni egy gyerekkel.

Zsófi kézen fogott és a szobájába húzott.
– Építünk együtt házat? Anya szerint maga ügyes ebben.
– Megpróbálok megfelelni az elvárásaidnak – viccelődtem.

Vacsoránál feszült volt a hangulat.
– Anya! Gábor bácsi tudja a legjobb palacsintát csinálni! – dicsekedett Zsófi.
– Majd meglátjuk… – morogta az anyuka.

Eszter egyszerre nézett rám hálásan és félve. Tudtam: retteg attól, hogy megismétlődik a múltja.

Vacsora után segítettem elpakolni.
– Köszönöm ezt az estét – suttogta Eszter.
– Én köszönöm… hogy meghívtál.
– Tudod… anyu nehéz eset. Mindentől fél…
– Jobban értelek, mint gondolod.

Egyre gyakrabban jártam hozzájuk. Zsófi lassan apaként tekintett rám; néha megkérdezte:
– Te mindig velünk maradsz?

De nem mindenki örült ennek. Anyám aggódott:
– Gábor, tényleg akarsz egy másik ember gyerekével új életet kezdeni? Nem kezdhetnéd elölről mással?
– Anya… én már nem akarok egyedül újrakezdeni.

Eszter anyja sem bízott bennem:
– Úgyis itt hagyja magukat! Mind ilyenek maguk!

Mindennapos viták voltak apróságokon: ki menjen Zsófiért az oviba; alhatok-e ott; fizessek-e bevásárláskor; van-e jogom nevelni nem saját gyereket?

Egy este véletlenül meghallottam Eszter és az anyja beszélgetését:
– Anya, szeretem őt! Másmilyen!
– Mindenki másmilyen az elején! Aztán előbújik belőlük az ördög!
– De én már nem akarok egyedül lenni…

Akkor odamentem Eszter anyjához.
– Katalin néni… tudom, nehéz bízni bennem ennyi csalódás után… De tényleg szeretnék része lenni ennek a családnak.
– És mi lesz a maga fiával? Nem fél attól, hogy Eszter is elhagyja majd?
– Minden nap félek… De jobban félek attól, hogy nélkülük kelljen élnem.

Lassan oldódott a feszültség. Zsófi egyre gyakrabban hívott apának; néha mégis megkérdezte:
– Miért nem hív fel az igazi apukám?
– Néha a felnőttek olyat tesznek, amit a gyerekek nem értenek… De én mindig itt leszek neked.

Egy év után összeköltöztünk egy kis lakásba Kőbányán. Szűkös volt és zajos: a felső szomszéd hajnalban csapkodta az edényeket, a kutya egész nap ugatott. De végre család voltunk.

Nem ment minden simán. Egyszer összevesztünk pénzen:
– Gábor! Mindent számolsz! Én is dolgozom!
– Eszter… csak biztos akarok lenni benne, hogy boldogulunk…
– Lehet, hogy jobb lenne nélkülem!

Kimentem a lépcsőházba és leültem a hideg kövekre. Kis idő múlva Zsófi odajött:
– Apa… ne sírj… Anya is sír bent…

Visszamentem és átöleltem őket olyan erősen, ahogy csak tudtam.

Ma öt éve annak az első vacsorának Eszteréknél. Bence most tízéves; hosszú pereskedés után végre láthatom rendszeresen. Zsófi büszkén mondja rám: „az én apukám”, Eszter pedig újra nevetni tud.

Néha visszagondolok mindenre és felteszem magamnak: Megérte ennyi fájdalmat átélni ezért az egy pillanatnyi boldogságért? Mindenki megérdemel második esélyt? És ti… tudtatok volna újra bízni ennyi csalódás után?