Mindig én mentettem meg a házasságunkat – de amikor feladtam, ő változott meg

– Már megint te kezded? – csattant fel Gábor, miközben az ajtófélfának támaszkodott, karba tett kézzel. A hangja hideg volt, mint a januári reggelek. A konyhapulton még gőzölgött a kávéja, de ő inkább a menekülésre készült.

– Nem kezdek semmit, csak szeretném, ha végre beszélnénk – mondtam halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. Az egész testem feszültté vált. Már napok óta kerülgettük egymást, mint két idegen egy zsúfolt villamoson.

Ez volt a mi táncunk. Évek óta ugyanaz: veszekedés, csend, én közeledek, ő elfordul. Mindig én voltam az, aki bocsánatot kért, még akkor is, ha nem éreztem hibásnak magam. Mindig én kerestem a békét, én próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikor Gábor csak hallgatott vagy kivonult a lakásból. Néha azt hittem, csak én akarom ezt az egészet.

A barátnőim – Zsófi és Réka – már régóta mondogatták: „Anna, ne hagyd, hogy mindig te legyél az, aki összetartja ezt a házasságot! Egy kapcsolat két emberen múlik.” De nekem fontos volt a család. A lányunk, Lili miatt is. Nem akartam, hogy egyedül nőjön fel.

Az utolsó veszekedésünk egy teljesen jelentéktelen dolgon robbant ki: Gábor elfelejtette elhozni Lili tornazsákját az iskolából. Én szóvá tettem – talán túl élesen –, ő pedig azonnal bezárkózott. Napokig csak a legszükségesebbeket beszéltük meg. A lakásban fagyos csend honolt.

Egyik este, amikor Lili már aludt, leültem az ágy szélére. Néztem Gábort, ahogy a telefonját nyomkodja. Annyira idegennek tűnt. Mintha két külön világban élnénk.

– Gábor… – kezdtem halkan. – Meddig akarjuk ezt még csinálni?

Fel sem nézett. – Mit?

– Ezt… hogy nem beszélünk egymással. Hogy minden konfliktust én próbálok megoldani. Fáradt vagyok. Tényleg nagyon fáradt.

Azt hittem, majd most végre mond valamit. Hogy legalább megpróbálja kimondani azt, amit én már annyiszor kimondtam helyette is. De csak vállat vont.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: miért ragaszkodom még mindig? Miért érzem úgy, hogy minden az én felelősségem? Miért félek annyira attól, hogy egyszer csak tényleg vége lesz?

Másnap reggel Lili odabújt hozzám reggeli közben.

– Anya, miért vagy szomorú? – kérdezte nagy szemekkel.

– Csak fáradt vagyok, kicsim – mosolyogtam rá erőltetetten.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. Az irodában Zsófi félrehívott.

– Anna, nem bírod már sokáig így. Nem lehet mindig csak neked harcolni kettőtök helyett.

Hazafelé menet eldöntöttem: most nem én fogok közeledni. Nem fogok bocsánatot kérni valamiért, amit nem én rontottam el. Nem fogom megmenteni ezt a házasságot egyedül.

Napok teltek el így. Gábor eleinte mintha észre sem vette volna a változást. De aztán valami történt. Egy este ő jött oda hozzám.

– Anna… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Meglepődtem. Talán először láttam rajta zavarodottságot és félelmet.

– Persze – feleltem óvatosan.

Leült mellém a kanapéra. Sokáig hallgatott.

– Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni… – suttogta végül. – Sosem tanultam meg beszélni az érzéseimről. Apám mindig azt mondta: „A férfiak nem panaszkodnak.” De látom rajtad, hogy szenvedsz… és most már én is félek attól, hogy elveszítelek.

A könnyeim kibuggyantak. Annyi év után először éreztem azt, hogy talán tényleg van remény.

Sokat beszélgettünk aznap este. Gábor bevallotta: fél attól, hogy kudarcot vall férjként és apaként is. Hogy néha úgy érzi, nem elég jó nekünk.

– Sosem akartalak megbántani – mondta halkan.

– Én sem akartam mindig mindent magamra vállalni – válaszoltam.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak visszaesések is. De Gábor elkezdett próbálkozni: néha ő kezdeményezett beszélgetést, vagy csak egyszerűen megölelt ok nélkül.

Lili is észrevette a változást.

– Anya, apa mostanában többet mosolyog – jegyezte meg egy reggel.

A barátnőim is büszkék voltak rám, hogy végre kiálltam magamért.

De néha még most is elgondolkodom: miért kellett ennyit várni? Miért csak akkor változik valaki, amikor már majdnem mindent elveszített?

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány nő érzi úgy nap mint nap, hogy egyedül kell összetartania egy családot? És vajon tényleg elég egy ember szeretete ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön?