„Nem akarom, hogy ott legyél az esküvőmön” – Egy anya vallomása Zsófiáról és a családi törésről

– Anya, kérlek… ne gyere el az esküvőmre. – Zsófia hangja remegett, de a szeme keményen nézett rám. A konyhaasztalnál ültünk, a gőzölgő kávé már rég kihűlt. A szívem egy pillanat alatt összeszorult, mintha valaki ököllel ütött volna mellkason.

– Miért mondod ezt? – suttogtam, alig hallhatóan. – Hiszen te vagy az egyetlen lányom…

– Tudom, de… Ricsi miatt. Nem akarom, hogy feszültség legyen a nagy napon. – Lesütötte a szemét, és az ujjával idegesen babrálta a bögrét.

Harminc éve vagyok anya. De Zsófiával mindig inkább barátnők voltunk: együtt vásároltunk a WestEndben, titokban kibeszéltük az évfolyamtársait, és éjszakánként kakaó mellett sírtuk ki magunkat, amikor összetörték a szívét. Amikor elköltözött az első albérletébe a Bartók Béla úton, napokig sírtam, de büszke voltam rá: „Szárnyakat adtam neki.”

Aztán jött Ricsi. Egyik este Zsófi izgatottan hívott fel: „Anya, megismertem valakit! Olyan vicces, okos, és végre nem néz le azért, mert könyvtáros vagyok!” Örültem neki. De amikor először találkoztunk, valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált köztünk. Ricsi udvarias volt, de minden mondatomban hibát keresett. „Ön szerint tényleg érdemes ma Magyarországon könyvtárosnak lenni?” – kérdezte gúnyos félmosollyal.

Próbáltam kedves lenni hozzá, de minden alkalommal úgy éreztem magam mellette, mintha vizsgáztatna. Egy idő után már Zsófi is kevesebbet hívott. Ha találkoztunk, sietve beszéltünk, mintha valaki figyelné az órát.

A családi ebédeken is egyre több volt a feszültség. Egy vasárnap Ricsi odavetette: „Zsófi sokkal boldogabb lenne, ha nem avatkoznál bele mindenbe.” Megdöbbentem. Csak segíteni akartam: tanácsot adni lakásvásárlásban, vagy ha veszekedtek. De Zsófi egyre inkább elzárkózott.

Aztán jött a nagy bejelentés: „Anya, eljegyzett!” Próbáltam örülni, de a mosolyom hamis volt. Az eljegyzési vacsorán Ricsi anyja, Ilona néni is ott volt – ő is érezte a feszültséget. „Nem baj, majd összecsiszolódtok” – mondta nekem a konyhában halkan. De én tudtam: valami végleg megváltozott.

Az esküvő szervezése alatt Zsófi mindent Ilonával beszélt meg. Engem csak utólag tájékoztatott: „A ruhát már kiválasztottuk… A tortát is megrendeltük…” Éreztem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás – és a lányom is.

Aztán eljött ez a reggel. Zsófi átjött hozzám – ritka alkalom lett mostanában –, és leült velem szemben.

– Anya… Nem akarom, hogy ott legyél az esküvőmön. Ricsi nem érzi jól magát veled. És én sem akarok feszültséget azon a napon.

– De hát miért? Mit tettem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mindig mindent jobban akarsz tudni… Nem hagyod, hogy magam döntsek. Ricsi szerint túl sokat szólsz bele mindenbe.

– Azért szóltam bele, mert szeretlek! Mert féltelek! – kiáltottam fel.

– Tudom… De most már felnőtt vagyok. És szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád.

Csend lett. Csak az óra kattogását hallottam a falon.

Aznap este órákig ültem az ágy szélén. Elővettem a régi fotóalbumot: Zsófi első napja az óvodában; együtt sütjük a mézeskalácsot karácsonykor; kamaszként ölel át egy rossz nap után. Hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Túl sokat akartam védeni?

Másnap felhívott anyám is:

– Mi történt köztetek? Zsófi azt mondta, nem hív meg az esküvőre…

– Nem tudom… Talán tényleg túl sokat akartam irányítani – suttogtam.

– Minden anya hibázik néha – mondta anyám halkan. – De ne add fel! A szeretet mindig utat talál.

Hetekig nem beszéltünk Zsófival. Az esküvő napján egyedül ültem otthon. Hallgattam a régi kazettákat: Zsófi gyerekkori kacagása visszhangzott a szobában. Kint esett az eső – mintha az ég is velem sírna.

Este kaptam egy üzenetet:

„Anya… Sajnálom. Hiányzol.”

Könnyek között írtam vissza: „Én is hiányzol. Mindig itt leszek neked.”

Azóta lassan újra beszélgetünk. De már semmi sem olyan, mint régen. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna mindent ráhagyni? Vagy csak így lehet felnőtté válni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sebet? Vagy örökre ott marad a szívünkben?