„Azt hittem, már túl vagyunk a nehezén” – Egy házasság vége ötvenöt évesen

– Te tudtad? – kérdeztem Juditot, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A hangom idegenül csengett a csendben. Judit, a legjobb barátnőm, csak bólintott. – Sejtettem – mondta halkan. – De nem akartam elhinni.

Aznap reggel minden megváltozott. Ötvenöt éves vagyok, két felnőtt gyerekkel, akik már csak néha jönnek haza hétvégére. Adámmal harminc éve vagyunk együtt. Azt hittem, már túl vagyunk a nehezén: a gyerekek betegségein, a lakáshitel okozta szorongáson, az anyósom halálán. Most végre magunkra gondolhattunk volna. Aztán jött az a telefonhívás.

Nem Adám hívott. Nem is ő mondta el. Hanem Éva, az a nő, akit csak névről ismertem, mert néha emlegette Adam a munkahelyi történeteiben. – Szeretnék beszélni veled – mondta remegő hangon. – Személyesen. Fontos.

A szívem hevesen vert, amikor leült velem szemben egy kávézóban. Nem volt benne semmi különös: középkorú nő, fáradt szemekkel. – Sajnálom – kezdte. – Nem így akartam. De Adam… Adam nem meri elmondani neked.

Ott ültem, és azt éreztem, mintha valaki hátba szúrt volna. Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Évát, ahogy sírva magyarázza, hogy szerelmes lett Adámba, de rájött, hogy nem akarja tönkretenni a családomat. Hogy Adam nem meri vállalni a döntést.

Hazamentem. Adam ott ült a nappaliban, nézte a híradót, mintha mi sem történt volna. – Beszélnünk kell – mondtam neki. Felnézett rám, és láttam rajta a félelmet. – Tudom – suttogta.

Aznap este minden kimondódott: hónapok óta viszonyuk van. Adam azt mondta, nem akart bántani, csak valahogy így alakult. Hogy magányosnak érezte magát mellettem. Hogy én mindig csak a gyerekekkel és a háztartással foglalkoztam.

– És te? Te sosem kérdezted meg, hogy én hogy vagyok! – kiáltottam rá könnyek között. – Miért nem szóltál előbb? Miért nem próbáltad megmenteni?

Adam csak ült ott némán, és nem tudott mit mondani.

A következő hetekben minden darabokra hullott körülöttem. A gyerekeim először haragudtak az apjukra, aztán rám is – miért nem vettem észre? Miért hagytam idáig fajulni? Az anyósom testvére minden családi ebédnél célozgatott: „Bezzeg régen jobban összetartottak a nők.”

A munkahelyemen is megváltozott minden: egyre nehezebben tudtam koncentrálni, folyton azon járt az eszem, hogy mit rontottam el. Judit próbált segíteni: elhívott sétálni a Margitszigetre, de én csak hallgattam.

Egy este aztán Adam bejelentette: elköltözik Évához. Azt mondta, nem akar tovább hazudni nekem és magának sem.

Ott maradtam egyedül egy félig üres lakásban, ahol minden tárgyhoz emlékek kötöttek: az esküvői képünk a polcon, a gyerekek első rajzai a hűtőn. Hetekig csak vegetáltam: dolgoztam, hazamentem, néztem a falat.

Aztán egy nap Anna lányom felhívott: – Anya, gyere át hozzánk hétvégére! Sütök neked almás pitét! – A hangjában ott volt az aggodalom és a szeretet.

Elmentem hozzájuk. Ott volt az unokám is, aki odabújt hozzám: – Mama, ne sírj! – mondta komolyan.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt: talán mégis van tovább.

De minden nap újabb harc volt önmagammal: hogyan bocsássak meg? Kinek? Adamnak? Évának? Vagy magamnak?

Egyik este Éva felhívott: – Sajnálom – mondta újra. – Tudom, hogy sosem fogod megbocsátani nekem…

– Nem neked kell megbocsátanom – válaszoltam fáradtan –, hanem magamnak kell megtanulnom újra bízni valakiben.

A barátnőim szerint most végre élhetnék magamnak: utazhatnék, tanulhatnék valami újat. De minden reggel úgy ébredek, hogy hiányzik valami… vagy valaki.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: Adam sosem fog visszajönni. Hogy harminc év után egy idegen nő miatt lett vége mindennek.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egyedül, és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent megtettem ezért a házasságért? Vagy csak megszoktam azt az életet?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újrakezdeni ötvenöt évesen? Vagy ez már csak túlélés?