„Nem vagyok többé mindenki cselédje” – Egy magyar anya ébredése

– Anya, hol a vasalt ingem? – kiabált be a szobába a lányom, Dóra, miközben én már a harmadik fazék levest kavargattam a tűzhelyen. A férjem, Laci, a nappaliban ülve csak annyit mondott: – Bozsó, hozzál már egy kávét, légy szíves! – és én mentem. Mindig mentem. Mindig mindenkinek mindent megcsináltam.

Nem volt ebben semmi különös, legalábbis akkor még azt hittem. Így nőttem fel: anyám is mindig mindenkiért élt, apám sosem főzött, sosem mosott, csak dolgozott és elvárta, hogy minden készen legyen. Én is ezt tanultam. Hogy egy nő akkor jó, ha csendben teszi a dolgát, ha nem panaszkodik, ha mindent elintéz.

Aztán teltek az évek. Dóra felnőtt, de még mindig otthon lakott, mert „minek költözne el, amikor itt mindene megvan?” Laci egyre többet dolgozott, de otthon ugyanúgy elvárta a meleg vacsorát és a tiszta ruhát. Én pedig egyre fáradtabb lettem. Néha úgy éreztem, mintha nem is lennék más, csak egy háztartási gép: főzök, mosok, takarítok, intézem a csekkeket, szervezem a családi ünnepeket. Még a szomszéd Marika néni is hozzám jött át segítségért, ha elromlott valami vagy orvosi papírokat kellett kitölteni.

Aztán egy nap valami eltört bennem. Pontosan emlékszem: péntek délután volt, esett az eső. Dóra hisztizett, mert nem találta a kedvenc blúzát. Laci megint rám szólt valami apróság miatt. Én pedig csak álltam a konyhában, a kezem remegett a fáradtságtól és az idegtől. És akkor megszólalt a telefonom. A kijelzőn anyósom neve villogott. Tudtam, hogy megint valamit akar majd – valamit, amit csak én tudok elintézni.

És akkor… nem vettem fel. Csak néztem a telefont, ahogy csörög és csörög. Aztán elhallgatott. Leültem az asztalhoz és sírtam. Nem hangosan, csak úgy csendben, ahogy mindig mindent csináltam. De abban a sírásban benne volt harminc év fáradtsága.

Aznap este nem főztem vacsorát. Nem vasaltam inget. Nem válaszoltam senkinek semmire. Lefeküdtem korán és először éreztem azt: lehet, hogy valami megváltozott.

Másnap reggel Dóra dühösen ébresztett: – Anya! Mi van veled? Miért nem csináltad meg a reggelit? – Csak annyit mondtam: – Felnőtt vagy már, Dóri. Csináld meg magadnak.

Laci is furcsán nézett rám egész nap. Próbált viccelődni: – Na mi van, Bozsó? Sztrájk van? – De én csak vállat vontam.

A következő hetekben egyre többször mondtam nemet. Nem mentem át Marikához segíteni minden apróságnál. Nem vállaltam el plusz műszakot a munkahelyemen csak azért, mert „úgyis ráérek”. Nem szerveztem családi ebédet minden vasárnapra.

Persze nem ment könnyen. Dóra megsértődött, Laci morogni kezdett. Anyósom egyszer még sírva is hívott fel: – Bozsikám, hát te már nem szeretsz minket? – De szeretlek – mondtam neki –, de mostantól magamra is szeretnék időt szánni.

A barátnőim közül többen nem értették: – Bozsena, hát mit csinálsz egész nap? Nem unatkozol? – Dehogy unatkozom! Először is megtanultam lassan enni. Megízlelni az ebédet, nem csak bekapni két falatot futtában. Sétálni mentem a Margitszigetre – egyedül! Vettem egy könyvet és olvastam a parkban. Elmentem moziba magammal. És rájöttem: mennyire hiányzott ez nekem.

A család persze nehezen fogadta el az új helyzetet. Dóra hetekig duzzogott, aztán egyszer csak azt mondta: – Anya… lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nekem is ki kéne próbálnom ezt az „önállóságot”.

Laci eleinte próbált visszahúzni a régi szerepbe: – Tudod te jól, hogy nélküled szétesik ez az egész ház! – De már nem hittem el neki. Mert láttam: ha nem csinálom meg helyettük a dolgokat, előbb-utóbb ők is megtanulják.

Most már tudom: nem vagyok önző attól, hogy magamra is gondolok. Sőt! Azóta sokkal türelmesebb vagyok mindenkivel – mert már nem érzem azt, hogy mindenki csak kihasznál.

Néha még visszahúzna a régi reflex: amikor csörög a telefon és tudom, hogy valaki megint kérni akar valamit… De most már tudok nemet mondani.

És tudjátok mit? Először érzem azt 59 évesen, hogy élek.

Vajon hányan élünk így Magyarországon? Hány nő van még mindig „mindenki cselédje”, aki sosem meri kimondani: elég volt? Ti mit gondoltok erről?