Nem vagyok Tímea – Egy magyar lány igaz története az elveszett gyerekkorról és a megtalált családról

– Nem vagyok Tímea! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A porcelán bögre megremegett, anyám arca elfehéredett. Apám csak némán nézett ki az ablakon, mintha a kertben keresné a választ arra, amit sosem mert kimondani.

– Anikó, kérlek… – suttogta anyám, de a hangja elhalt a csendben.

A nevem Anikó. De valahányszor a családi titok szóba került, valaki mindig Tímeának szólított. Gyerekkoromban azt hittem, csak véletlenül keverik össze a nevemet. De most, tizennyolc évesen, már tudtam: ez több egy elhibázott megszólításnál. Ez egy seb, ami nem gyógyul.

Aznap délután minden megváltozott. Az ajtóban megjelent egy nő – sovány, sápadt, szeme alatt sötét karikák. A haja rendezetlen volt, ruhája kopott. Anyám mereven állt vele szemben.

– Mit keresel itt, Katalin? – kérdezte anyám rekedten.

A nő rám nézett. A tekintete égetett.

– Tímea… – mondta halkan. – Kicsi lányom…

– Nem vagyok a lányod! – vágtam vissza, de a hangom megremegett.

Apám közénk lépett.

– Kati, most nem alkalmas…

– Csak beszélni akarok vele! – tört ki belőle a kétségbeesés. – Jogom van hozzá!

Anyám arca megkeményedett.

– Neked már semmihez sincs jogod.

A nő zokogni kezdett. Én csak álltam ott, bénultan, és azt éreztem: mintha kettészakadnék.

Aznap este anyám leült mellém az ágyra. Hosszú ideig hallgattunk.

– Tudod… – kezdte végül –, amikor hároméves voltál, Katalin elhagyott téged egy zuglói albérletben. Hetekig senki nem tudta, hol vagy. Amikor megtaláltak, alig beszéltél, csak sírtál éjszakánként. Mi akkor már régóta próbáltunk örökbe fogadni egy kislányt… És te lettél az.

– Akkor én… tényleg Tímea vagyok? – kérdeztem halkan.

Anyám bólintott, könnyekkel a szemében.

– De nekünk mindig Anikó voltál. A mi lányunk.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra hallottam Katalin hangját: „Kicsi lányom…”

Másnap az iskolában minden idegesített. A barátnőm, Zsófi próbált vigasztalni:

– Ne törődj vele! Az igazi családod az, aki felnevelt.

De én csak azt éreztem: két világ között rekedtem.

Pár nap múlva Katalin várt rám a panelház előtt.

– Anikó… vagy Tímea… kérlek, hallgass meg! – könyörgött.

– Mit akarsz tőlem?

– Csak… csak szeretném tudni, hogy boldog vagy-e… Hogy nem rontottam el mindent örökre.

A hangjában volt valami őszinte fájdalom. Elindultunk együtt a közeli játszótér felé. Ott leültünk egy rozsdás padra.

– Miért hagytál el? – kérdeztem végül.

Katalin sokáig hallgatott.

– Fiatal voltam… Apád bántott… Nem volt pénzem, lakásom… Azt hittem, jobb lesz neked mással. De minden nap megbántam…

A szavai fájtak. Dühös voltam rá, de közben sajnáltam is.

Otthon anyám sírva fogadott:

– Megígérted, hogy nem találkozol vele!

– Anyu, nekem tudnom kell az igazat! Ki vagyok én?

Apám is beleszólt:

– Anikó, mi vagyunk a családod! Ne engedd vissza azt a nőt az életedbe!

Napokig tartottak a veszekedések. Anyám féltékeny volt Katalinra; Katalin pedig mindenáron vissza akart kapni engem. Éjszakánként hallottam anyám zokogását a fal túloldalán. Apám egyre többet ivott; a feszültség szinte tapintható volt otthon.

Egy este Katalin felhívott:

– Anikó… beteg vagyok. Rákos lettem. Nem kérek semmit… csak néha hadd lássalak!

Nem tudtam nemet mondani. Titokban látogattam őt a kórházban. Láttam, ahogy fogy el nap mint nap; ahogy próbálja bepótolni az elveszett éveket egy-egy öleléssel, egy régi mesével.

Egy nap anyám megtudta.

– Hazudtál nekem! – kiabálta. – Érted mindent feladtam! És most te visszamész ahhoz, aki eldobott?!

– Ő is az anyám! – tört ki belőlem a zokogás.

A családunk darabokra hullott. Apám elköltözött pár hétre a nagybátyámhoz; anyám bezárkózott a szobájába; én pedig két világ között bolyongtam: egyik nap Katalin mellett ültem a kórházi ágyon, másnap anyámat vigasztaltam otthon.

Katalin végül meghalt egy hideg februári reggelen. Ott voltam mellette; utolsó szavaival azt suttogta:

– Bocsáss meg nekem… Szeretlek…

A temetésen anyám is ott állt mellettem. Megfogta a kezemet.

– Most már csak mi maradtunk egymásnak – mondta halkan.

Azóta eltelt három év. Még mindig keresem magamban a választ: ki vagyok én? Anikó vagy Tímea? Lehet-e két anyát szeretni egyszerre? És vajon tényleg el lehet felejteni azt, aki életet adott nekünk?

Néha azon gondolkodom: hány magyar családban lapulnak ilyen titkok? Hány gyerek nő fel úgy, hogy nem tudja, honnan jött valójában? Vajon tényleg csak az számít, aki felnevelt minket? Vagy mindkét anya örökre bennünk él?