Szabadulás a Sötétségből: Réka Útja az Önállóság Felé

– Meddig bírod még, Réka? – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a konyhapulton könyököltem, és a könnyeimet próbáltam letörölni a kötényem ujjával. A háttérben Tamás, a párom, épp a kanapén hevert, kezében sörrel, és hangosan szidta a tévét, mert a Fradi megint kikapott. A fiam, Marci, a szobájában próbált tanulni, de hallottam, ahogy időnként sóhajt egy nagyot – tudtam, hogy ő is érzi a feszültséget.

– Nem tudom, anya – suttogtam. – Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.

Anyám sóhajtott. – Réka, nem ezt érdemled. Egyedül viszed a háztartást, dolgozol reggeltől estig az irodában, Tamás meg csak ül és várja a vacsorát. Ez nem élet!

Igaza volt. De valahogy mindig visszacsúsztam ugyanabba a körbe: reggel korán keltem, hogy elkészítsem Marcinak a tízórait, aztán rohantam a buszhoz – persze Tamás sosem vitte el kocsival, mert „minek az a nagy felhajtás” –, napközben adminisztrációs munkát végeztem egy zuglói irodában, ahol a főnököm, Varga úr, folyton rám sózta mások feladatait is. Este hazaértem, főztem, mostam, takarítottam. Tamás csak akkor szólt hozzám kedvesen, ha pénzt kért cigire vagy ha elfogyott a sör.

Egy este különösen nehéz volt. Marci sírva jött ki a szobájából.

– Anya… apa megint kiabált velem. Azt mondta, semmirekellő vagyok.

A szívem összeszorult. Odamentem hozzá, átöleltem.

– Ne hallgass rá, kicsim. Te okos vagy és bátor. Csak néha apának rossz napja van.

De tudtam, hogy ez hazugság. Tamásnak minden nap rossz napja volt. És én egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy árnyék: láthatatlanul dolgoztam mindenkiért, de senki sem vette észre.

Egyik péntek este anyám váratlanul beállított hozzánk. Tamás épp a haverjaival ivott a nappaliban.

– Réka! – szólt rám anyám határozottan. – Gyere ki velem az erkélyre.

Kint hideg volt, de legalább csendesebb.

– Nézd meg magad! – mondta anyám könnyes szemmel. – Hova lett az én vidám lányom? Mikor nevettél utoljára?

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott némán.

– Nem akarom nézni, ahogy tönkremész! – folytatta. – Ha kell, gyertek hozzám egy időre. De ezt így nem lehet tovább csinálni!

Aznap éjjel alig aludtam. Tamás későn jött be a hálóba, bűzlött az alkoholtól.

– Miért kell mindig panaszkodnod? – morogta. – Ha nem tetszik valami, menj el!

A szavak belém martak. Hirtelen rájöttem: tényleg elmehetek. Nem vagyok rabja ennek az életnek.

Másnap reggel Marci csendben reggelizett.

– Anya… elköltözünk? – kérdezte halkan.

Ránéztem. A szemében remény csillant.

– Igen, kicsim. Elmegyünk innen.

Aznap összepakoltunk néhány ruhát és könyvet. Anyám segített áthozni mindent hozzájuk Kispestre. Tamás először csak nevetett rajtam.

– Úgyis visszajössz majd! – kiabálta utánunk.

De nem mentem vissza.

Az első hetek nehezek voltak. Anyám lakása kicsi volt, Marcinak matracon kellett aludnia a nappaliban. Az irodában is mindenki kérdezgetett: „Mi van veled mostanában?” De lassan kezdtem újra lélegezni. Esténként Marcival társasoztunk vagy csak beszélgettünk – végre nem kellett attól félnem, mikor robban be Tamás részegen.

Egyik este Marci odabújt hozzám.

– Anya… most már boldog vagy?

Elmosolyodtam.

– Még nem teljesen… de már úton vagyok felé.

A családban persze nem mindenki értett egyet velem. A nagynéném azt mondta:

– Réka, gondolj bele! Egy gyereknek apa kell! Nem lehet csak úgy elmenni!

De én tudtam: Marcinak nem egy ilyen apa kell. Hanem egy olyan anya, aki képes szeretni önmagát is.

Azóta eltelt fél év. Még mindig nehéz egyedülálló anyának lenni Budapesten: az albérletek drágák, az irodában is folyton túlórázni kell. De minden reggel úgy kelek fel, hogy tudom: nem vagyok többé áldozat.

Néha még eszembe jut Tamás: vajon változott-e valamit? De már nem érdekel igazán. Most már magamért élek – és Marciért.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon ilyen helyzetben? Hányan mernek lépni? És vajon mi kell ahhoz, hogy végre elhiggyük: mi is megérdemeljük a boldogságot?