A sikátorban hallott sírás: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem tudsz egyszer az életben időben hazaérni, Ákos? – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a villamos ablakán át néztem a zuhogó esőt. A hangja fáradt volt, de mögötte ott vibrált a düh és az aggodalom. – Már megint késel, és apád is mindjárt hazaér.

– Ne haragudj, anya, csak… – kezdtem volna magyarázkodni, de ekkor valami furcsa hang ütötte meg a fülemet. Egy elfojtott, kétségbeesett sírás hallatszott a közeli sikátorból, ahogy leszálltam a Blaha Lujza téren. A szívem hevesen vert, és hirtelen minden másodlagossá vált: a családi veszekedések, az iskolai stressz, még az is, hogy vizes lett a cipőm.

– Várj egy percet! – mondtam anyámnak, és már le is tettem a telefont. A sikátor sötét volt, csak egyetlen villanykörte pislákolt a falon. A sírás egyre erősebb lett, ahogy közelebb léptem. – Van ott valaki? – kérdeztem remegő hangon.

Egy vékony, rongyos kabátba burkolózott lány ült a földön. Az arca sáros volt, a szemei vörösek a sírástól. – Kérem… segítsen… – suttogta.

– Hívjak mentőt? – kérdeztem, de megrázta a fejét.

– Ne… csak ne hívjon senkit… – zokogta. – Elvettek tőlem mindent…

A nevét is csak később tudtam meg: Eszternek hívták. Nem volt nála semmi, csak egy szakadt táska és egy régi fénykép. Valamiért nem tudtam otthagyni. Hazavittem őt, annak ellenére, hogy tudtam: ebből baj lesz.

Otthon persze kitört a botrány. Anyám először csak nézett rám döbbenten, majd kiabálni kezdett:

– Ákos! Mit gondoltál? Idehozol egy idegent az utcáról? És ha bűnöző? Ha beteg?

– Anya, csak segítségre van szüksége! Nem hagyhattam ott! – kiáltottam vissza.

Apám csendben állt az ajtóban. Csak nézett Eszterre, aztán rám, mintha valamit keresne az arcomon. Aznap este senki sem aludt jól.

Másnap reggel Eszter eltűnt. Csak a fényképet hagyta itt: egy régi családi kép volt rajta, amin anyám fiatalabb önmagával állt egy férfi mellett – akit soha nem láttam korábban.

– Ki ez? – kérdeztem anyámat remegő kézzel.

Anyám arca elsápadt. – Ez… ez bonyolult – mondta halkan.

– Anya! Ki ez a férfi? És miért volt Eszternél ez a kép?

Apám ekkor lépett be a konyhába. – Elég legyen! – csapott az asztalra. – Nem kell mindent tudnod!

De én nem hagytam annyiban. Napokig kutattam Eszter után, végül megtaláltam egy hajléktalanszállón. Amikor meglátott, először el akart futni, de aztán megállt.

– Miért segítesz nekem? – kérdezte gyanakodva.

– Mert… azt hiszem, több közünk van egymáshoz, mint gondoltam – mondtam neki, és megmutattam a fényképet.

Eszter sírva fakadt. – Az apám… mindig azt mondta, hogy van egy másik családja is valahol Budapesten… De sosem hittem el igazán…

Összeállt bennem a kép: anyám fiatalkori szerelme volt Eszter apja. Soha nem beszélt róla nekünk. Most viszont minden hazugság felszínre tört.

Otthon újra szóba hoztam a témát. Anyám sírva vallotta be:

– Igen, Eszter apja volt az első szerelmem. De amikor megtudtam, hogy gyereke született mástól… összetörtem. Soha nem akartam nektek erről beszélni.

Apám csendben ült végig. Amikor anyám befejezte, csak ennyit mondott:

– Mindannyiunknak vannak titkai.

Azóta minden megváltozott. Esztert befogadtuk egy időre, de soha nem lett igazán családtag. Anyám próbálta pótolni az elveszett éveket, de Eszter mindig kívülálló maradt.

Én pedig minden nap azon gondolkodom: mi lett volna, ha azon az éjszakán nem megyek be abba a sikátorba? Vajon jobb lett volna mindenkinek? Vagy éppen így kellett történnie?

Néha még most is hallom azt a sírást az esőben… Vajon tényleg segítettem Eszternek – vagy csak újabb sebeket téptem fel mindannyiunkban?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri feltépni a múlt sebeit az igazság kedvéért?