Sors nem kérdez: Egy szerelem, amit nem lehetett elfojtani

– Nem akarom, hogy ez a fiú még egyszer belépjen ebbe a házba! – apám hangja úgy csattant a konyhában, mint egy ostor. Anyám, mint mindig, csak némán törölgette a poharakat, én pedig ott álltam az ajtóban, ökölbe szorított kézzel, és próbáltam nem sírni. – Apa, kérlek… – kezdtem, de ő már hátat is fordított. – Nem érdekel, Zsófi! Nem fogom nézni, ahogy tönkreteszed az életed egy Szabó miatt!

Ez a pillanat örökre belém égett. Tizenhét éves voltam, amikor először igazán szerelmes lettem. Szabó Gergő volt az – barna szemű, csendes fiú a szomszéd utcából. Együtt jártunk gimnáziumba, együtt lógtunk a Duna-parton, és együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd elköltözünk Budapestről valami nyugodtabb helyre. De apám gyűlölte Gergő családját. Azt mondta, az apja egyszer meglopta őt egy közös vállalkozásban még a rendszerváltás után, és ezt soha nem tudja megbocsátani.

Aznap este Gergő ott várt rám a lépcsőház előtt. – Mi történt? – kérdezte halkan. – Apám… megtiltotta, hogy találkozzunk – suttogtam könnyek között. Gergő csak bólintott. – Akkor majd titokban találkozunk – mondta mosolyogva, de a szemében félelem bujkált.

Így is lett. Titokban találkoztunk hónapokon át. A Margit-szigeten sétáltunk, vagy a régi mozi mögött bújtunk meg. Anyám néha sejtette, de sosem szólt semmit. Egy nap azonban apám meglátott minket kézen fogva a villamoson. Aznap este ordítás, ajtócsapkodás és sírás töltötte be a lakást. – Ha még egyszer meglátom azt a fiút, elköltözünk vidékre! – fenyegetőzött apám.

És tényleg megtette. Egy hónappal később összecsomagoltuk az életünket, és elköltöztünk egy kisvárosba Fejér megyébe. Ott minden idegen volt: az iskola rideg, az emberek zárkózottak. Gergőnek csak egy búcsúlevelet tudtam írni: „Sajnálom. Szeretlek. Talán egyszer újra találkozunk.”

Az évek teltek. Egyetemre jártam Székesfehérváron, dolgozni kezdtem egy könyvelőirodában. Próbáltam új életet kezdeni, de Gergő emléke mindig ott motoszkált bennem. Voltak udvarlóim – egy-két fiú a munkahelyről –, de egyik sem tudta elfeledtetni velem azt az első szerelmet.

Aztán egy nap, amikor már huszonnyolc éves voltam, egy céges rendezvényen összefutottam valakivel. Magas volt, kicsit borostás, de ahogy rám nézett… – Zsófi? – kérdezte döbbenten. – Gergő?! – szinte kiáltottam.

Ott állt előttem az a fiú, akitől apám elválasztott évekkel korábban. Az első pillanatban mindketten zavarban voltunk, de aztán beszélgetni kezdtünk. Kiderült: Gergő is Fejér megyébe költözött évekkel ezelőtt, most saját vállalkozása van – egy kis pékséget vezetett a városban.

– Tudod… sosem felejtettelek el – mondta halkan egy pohár bor mellett. – Én sem – válaszoltam remegő hangon.

Újra találkozni kezdtünk. Először csak barátként, aztán egyre több időt töltöttünk együtt. Anyám örült neki – látta rajtam a boldogságot –, de apám… Apám mintha meg sem akarta volna hallani Gergő nevét.

Egy vasárnap délután végül összeszedtem minden bátorságomat.
– Apa, szeretném, ha megismernéd Gergőt újra.
– Nem érdekel! – vágta rá dühösen.
– De apa! Tizenkét év telt el! Nem lehet örökké haragudni!
– Nem érted? Az apja tönkretette az életemet! Miattuk kellett eladnom a házat Budapesten!
– De én nem az apjával vagyok! Hanem vele!

A vita órákig tartott. Végül anyám szólt közbe:
– Laci, gondolj már bele! Mi lesz, ha Zsófi emiatt örökre boldogtalan marad?
Apám csak legyintett.

A következő hetekben Gergő mindent megtett: hozott házi kenyeret apámnak (amit persze először visszautasított), segített megjavítani a kerítést (amit apám morgolódva elfogadott), sőt még focimeccset is nézett vele (bár egyikük sem szerette igazán). Lassan-lassan oldódott a jég.

Egy este apám leült mellém a konyhában.
– Szereted ezt a fiút?
– Igen.
– Akkor… talán megérdemel egy esélyt.

Az esküvőnk szerény volt: csak szűk család és néhány barát. Apám végül odajött hozzánk az ünnepségen és azt mondta Gergőnek:
– Vigyázz rá jobban, mint ahogy én tudtam volna.
Gergő csak bólintott és megszorította a kezem.

Most már két éve vagyunk házasok. Néha még érzem apám tekintetében azt a régi fájdalmat és féltést, de már tud beszélgetni Gergővel is. Anyám boldogabb, mint valaha.

Sokszor gondolkodom: vajon hány családban ismétlődnek meg ezek a generációs sérelmek? Hányan áldozzák fel a boldogságukat szülői harag vagy büszkeség miatt? Megéri-e ragaszkodni a múlt sérelmeihez? Vagy inkább engedjük végre szeretni azt, akit igazán szeretünk?

Ti mit tennétek? Meg lehet bocsátani egy régi ellenség fiának? Vagy örökre cipeljük magunkkal mások hibáit?