„Felvettem a barátnőm telefonját, és a férjem hangját hallottam” – Egy budapesti nő története a bizalomról és árulásról

– Miért csináltad ezt velem? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonomat szorongattam. A nappali sarkában álltam, a barátnőm, Réka pedig ott ült velem szemben, arca sápadt volt, tekintete a padlót fürkészte. A lakásban fojtogató csend telepedett ránk, csak a Duna felől beszűrődő távoli villamoscsilingelés törte meg néha.

Az egész egy átlagos csütörtök délután kezdődött. Munka után fáradtan indultam haza az irodából, de az utolsó pillanatban úgy döntöttem, beugrom Rékához. Réka és én már az egyetem óta barátnők vagyunk. Ő mindig is kicsit bohémabb volt nálam, de az utóbbi időben nagyon magába zárkózott. Tavaly vált el Gábortól, és azóta mintha elveszett volna. Próbáltam mellette állni, ahogy ő is mellettem volt, amikor anyám beteg lett.

Aznap este Réka szokatlanul ideges volt. Kávét főzött, de remegett a keze, és alig nézett rám. Próbáltam felvidítani, de csak félszavakkal válaszolt. Aztán megszólalt a telefonja az asztalon. Egy pillanatra rám nézett, majd kiment a fürdőszobába. A kijelzőn csak annyi állt: „Ismeretlen szám”. Nem akartam tolakodó lenni, de valami furcsa érzés kerített hatalmába. Amikor a telefon újra csörgött, ösztönösen felvettem.

– Szia, kicsim! – hallottam egy ismerős hangot. A vér megfagyott bennem. Ez nem lehet igaz… Ez a férjem, András hangja volt.

– Halló? – suttogtam vissza döbbenten.

A vonal másik végén csend lett, majd András zavartan megszólalt:
– Zsófi? Te vagy az?

Letettem a telefont. A kezem remegett, a szívem vadul vert. Réka ekkor lépett ki a fürdőből, és amikor meglátta az arcomat, mindent megértett. Nem kellett semmit mondanom.

– Zsófi… – kezdte halkan.

– Mióta tart ez? – kérdeztem tőle elfojtott hangon.

Réka leült mellém, és könnyek szöktek a szemébe.
– Nem akartam… tényleg nem akartam így… – suttogta.

Aznap este minden darabokra hullott bennem. Hazamentem, de nem tudtam András szemébe nézni. Egész éjjel csak forgolódtam az ágyban. Másnap reggel András próbált beszélni velem, de én csak annyit mondtam:
– Tudom mindent.

Ő először tagadott, aztán amikor látta, hogy nincs értelme hazudni, leült mellém a konyhaasztalhoz.
– Zsófi, sajnálom… Réka nagyon magányos volt… én is… valahogy megtörtént… – magyarázkodott.

– És én? Én nem voltam magányos? – kiabáltam rá.

A következő hetekben minden összekuszálódott. Anyám próbált vigasztalni telefonon:
– Kislányom, ne hagyd, hogy tönkretegyenek! – mondta újra és újra.
A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. A főnököm, Kovácsné többször behívott beszélgetni:
– Zsófi, ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan!
De én csak dolgoztam tovább gépiesen.

Réka többször próbált keresni. Egyik este még fel is jött hozzám váratlanul.
– Zsófi, kérlek… nem akartalak megbántani! – zokogta az ajtóban.
– De megtetted! – vágtam rá dühösen.

A családom is széthullani látszott. Apám csak annyit mondott:
– Az emberek hibáznak, de nem mindegy, hogyan javítják ki.

András minden este próbált beszélgetni velem. Együtt vacsoráztunk némán, mint két idegen. Egyik este végül kiborultam:
– Miért pont Réka? Miért pont ő?
– Nem tudom… talán mert ő értette meg igazán, min mentem keresztül… – felelte halkan.

A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam gyűlölni őket igazán. Rékát szerettem mint testvéremet, Andrást pedig… nos, ő volt az életem társa tizenhárom éve. De minden nap újra és újra átéreztem azt az árulást.

A baráti körünk kettészakadt. Néhányan engem hibáztattak:
– Talán túl sokat dolgoztál…
Mások Rékát kerülték el:
– Ilyet nem teszünk egy baráttal!

Egyedül maradtam a kételyeimmel. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre elveszítettem mindent?

Most itt ülök a Margitszigeten egy padon, nézem a lemenő napot és azon gondolkodom: lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Vagy vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb továbblépni és új életet kezdeni?