Amikor Anyósom Beköltözött: Egy Családi Vihar Közepén
– Már megint nem ott van a sótartó, ahol szokott! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben reggelit készítettem a konyhában. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés. Megálltam egy pillanatra, a kezem remegett a kávéskanállal. Gábor, a férjem, éppen az újságot böngészte a nappaliban, mintha semmit sem hallana.
Aznap reggel is úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Pedig öt éve vettük ezt a házat Gáborral, minden forintunkat beletettük. Az első hónapokban boldogok voltunk – végre saját kert, saját szoba, saját szabályok. Aztán jött az a telefonhívás: Ilona néni elesett otthon, és az orvos azt mondta, nem maradhat egyedül. Gábor természetesnek vette, hogy hozzánk költözik. Én is igent mondtam – mit is tehettem volna? De belül már akkor tudtam: ez mindent megváltoztat.
Az első hetekben próbáltam türelmes lenni. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzöm a levest, hova teszem a törölközőket, mikor locsolom a muskátlit. „Régen nálunk ez máshogy volt,” mondogatta folyton. Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, odasúgtam neki:
– Nem bírom tovább. Úgy érzem, mintha vendég lennék a saját házamban.
Gábor csak sóhajtott.
– Tudod, hogy nincs más választásunk. Anyámnak szüksége van ránk.
De vajon nekem ki segít? – gondoltam magamban.
A feszültség napról napra nőtt. Egy vasárnap reggel Ilona néni már hajnalban felkelt, és elkezdte átrendezni a konyhát. Mire lementem, minden máshol volt: a fűszerek, az edények, még a kenyérpirító is eltűnt.
– Ilona néni, kérlek, ne pakolj át mindent! – szóltam rá kissé ingerülten.
– Itt legalább rend lesz! – vágta rá sértődötten.
Aznap délután Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, túl érzékeny vagyok. Én pedig azt éreztem, hogy ő sosem áll ki mellettem.
A helyzet csak romlott. Egyik este Ilona néni hangosan panaszkodott telefonon a nővérének:
– Szegény fiam! Milyen asszonyt választott magának… Nem tud főzni, nem tud rendet tartani!
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Elvonultam a fürdőszobába sírni. Gábor később bejött utánam.
– Ne vedd magadra – mondta halkan.
– De hát ez az én otthonom is! – tört ki belőlem.
Egyre többször maradtam bent tovább dolgozni az irodában. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer megkérdezte:
– Minden rendben otthon?
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Nálunk is volt ilyen. Az anyósom két évig lakott nálunk. Majdnem ráment a házasságom.
Ezután esténként sétálni mentem munka után, csak hogy ne kelljen hazasietnem. Egyik este Ilona néni az ajtóban várt:
– Hol voltál ilyen sokáig? Gábor már aggódott!
– Dolgoztam – feleltem fáradtan.
– Régen a nők otthon voltak vacsorára! – csóválta a fejét.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy két tűz között vagyok: egyik oldalon Gábor és az anyja összezárva egy régi világban, másikon én, aki próbálok helytállni munkahelyen és otthon is.
Egy este végül robbantam:
– Elég volt! – kiabáltam Gábornak és Ilona néninek is. – Ez így nem mehet tovább! Nem vagyok cseléd ebben a házban!
Ilona néni megsértődött és napokig nem szólt hozzám. Gábor pedig csak némán ült az asztalnál.
A következő hetekben próbáltam kompromisszumot keresni: közös szabályokat írtunk fel egy papírra – ki mikor főzhet, ki mikor használja a mosógépet. De minden apróság újabb vitát szült. Egyik este Gábor odajött hozzám:
– Szeretlek. De nem tudom kettőtök között mit tegyek.
– Akkor legalább próbálj megérteni engem is! – kérleltem.
Aztán egy reggel Ilona néni rosszul lett. Mentőt kellett hívni hozzá. Aznap este először éreztem együttérzést iránta: mennyire magányos lehetett ő is ebben az új helyzetben.
A kórházban ülve Gábor kezét fogtam.
– Talán mindannyian hibáztunk – mondtam halkan.
Ilona néni pár nap múlva hazajött. Azóta próbálunk türelmesebbek lenni egymással. Néha sikerül, néha nem. De már nem érzem magam teljesen egyedül ebben a harcban.
Vajon lehet-e valaha igazi béke két nő között egy fedél alatt? Vagy örökre harcolni fogunk az otthonunkért? Ti mit tennétek a helyemben?