A Szomszédok Álma: Egy Ház, Két Család, Egy Titok
– Te, Zsuzsa, hallottad, mit beszélnek a szomszédok? – kérdezte anyám egy vasárnap reggel, miközben a konyhában kavargatta a levest. A hangja remegett, mintha valami titkot próbálna elfojtani.
– Mit? – kérdeztem vissza, miközben a kávémat kortyolgattam. A gyerekek már az udvaron játszottak, férjem, Gábor pedig a garázsban szerelte a biciklit.
– Azt mondják, hogy azért építjük azt a kis házat hátul, mert azt akarjuk, hogy Anna majd Laciékkal éljen együtt. Hogy… hogy össze akarjuk őket boronálni.
Először nevettem. Anna még csak tizenhat éves volt, Laci pedig éppen most kezdte az egyetemet. A két család mindig jóban volt, de sosem gondoltam volna, hogy valaki ilyesmit feltételezne rólunk.
De ahogy telt az idő, a pletyka egyre jobban terjedt. A boltban is összesúgtak mögöttem. Egyszer még a tanárnő is megjegyezte: „Milyen jó lesz Annának, hogy már kész lakás várja.”
Egy este Gábor fáradtan ült le mellém a kanapéra.
– Szerinted tényleg azt hiszik, hogy mi ezt terveztük? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – sóhajtottam. – De kezdem úgy érezni, mintha mindenki jobban tudná nálunk, mi lesz a gyerekeinkkel.
A szomszédok, Ilonka néni és Pista bácsi, egyre gyakrabban jöttek át „véletlenül”. Ilonka néni mindig Annát dicsérte:
– Olyan rendes lány! Laci is mindig csak róla beszél. Tudod, milyen jó lenne, ha… – itt elharapta a mondatot, de a pillantása mindent elárult.
Anna viszont egyre zárkózottabb lett. Egyik este sírva jött haza.
– Anya, miért mondják azt az iskolában, hogy én már el vagyok jegyezve Lacival? – zokogta. – Én nem is akarom őt! Nekem tetszik a Bence az osztályból!
A szívem megszakadt. Hogy lehet az, hogy egy ártatlan építkezésből ekkora lavina lett?
Gáborral próbáltunk beszélni Ilonkáékkal.
– Nézzétek – kezdte Gábor –, mi csak azért építjük azt a kis házat, mert szeretnénk majd nyugodtan öregedni. Anna majd elköltözik egyszer, de nem akarjuk őt semmire kényszeríteni.
Pista bácsi csak legyintett.
– Ugyan már! Régen így ment ez. Mi is így házasodtunk össze Ilonkával. A szülők tudják, mi a jó a gyereknek.
De ez már nem az a világ volt. Anna egyre többször maradt ki este Bencével. Laci pedig féltékeny lett, és egyszer még meg is fenyegette Bencét az iskola előtt.
A feszültség nőtt. Egyik este Anna nem jött haza időben. Már éjfél is elmúlt, amikor végre belépett az ajtón.
– Hol voltál?! – kiabáltam rá kétségbeesetten.
– El akartam menekülni innen! Elegem van abból, hogy mindenki azt hiszi, én már el vagyok rendelve valakinek! – sírt.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem tudtuk megvédeni Annát ettől az ostoba pletykától?
Másnap reggel Gáborral leültünk Annával beszélgetni.
– Kislányom – mondta Gábor –, neked kell eldöntened, kit szeretsz. Mi csak azt akarjuk, hogy boldog légy.
Anna csak bólintott. De láttam rajta: mély nyomot hagyott benne ez az egész történet.
A szomszédokkal is beszéltem még egyszer.
– Ilonka néni – mondtam határozottan –, kérem, ne beszéljenek többet erről Annának. Nem akarjuk elveszíteni őt csak azért, mert mások jobban tudják nála, mi lenne jó neki.
Ilonka néni megsértődött. Pista bácsi sem köszönt többé olyan lelkesen.
A falu kettészakadt: voltak, akik minket támogattak, mások szerint hálátlanok vagyunk.
Anna végül Bencével maradt. Laci elköltözött Budapestre tanulni. A kis ház hátul üresen állt még évekig.
Néha elgondolkodom: vajon tényleg mi rontottuk el? Vagy csak túl gyorsan változik körülöttünk a világ?
Ti mit tennétek a helyemben? Hagyjátok, hogy mások beleszóljanak a gyerekeitek életébe?