Ha nem kényeztetted volna el a lányodat, még mindig együtt lennétek – Egy anyós vallomása

– Ha nem kényeztetted volna el a lányodat, még mindig együtt lennétek! – csattant fel Zsuzsa, a menyem, miközben a vasárnapi húsleves gőze lassan szétterült a konyhában. A kanál megállt a kezemben, és csak néztem rá, mintha nem is magyarul beszélne. A fiam, Gergő, lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát, de egy szót sem szólt.

A levegő megfagyott. Az unokám, Lili, a telefonját nyomkodta az asztal alatt, mintha semmi sem történt volna. Az én szívem viszont úgy kalapált, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a mellkasomból.

– Zsuzsa, ezt most hogy érted? – kérdeztem végül halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom.

– Úgy, hogy soha nem mondtál nemet Lilinek. Mindig mindent megengedtél neki. Ha valamit akart, megkapta. Ha hisztizett, inkább engedtél, csak ne legyen veszekedés. Most meg csodálkozol, hogy nem tudunk vele mit kezdeni? – vágta hozzám a szavakat.

Gergő még mindig hallgatott. A tekintete a tányérján pihent, mintha ott keresné a választ az élet nagy kérdéseire.

Én pedig visszarepültem az időben. Emlékszem arra a napra, amikor Lili megszületett. Az első unokám volt. Azóta is érzem azt a boldogságot, amit akkor éreztem, amikor először a karomban tarthattam. Megfogadtam magamban: mindent megadok neki, amit csak tudok. Talán tényleg túlzásba estem. De hát ki tud ellenállni egy ilyen csodának?

Aztán jöttek az első jelek. Lili nem akart óvodába menni – hát maradhatott velem még egy évet. Ha nem ízlett neki az ebéd, főztem mást. Ha hisztizett a boltban egy játékért, inkább megvettem neki, csak ne sírjon. Zsuzsa mindig mondta: „Anyu, így nem lesz belőle rendes ember!” De én csak legyintettem.

Most pedig itt ülünk egy asztalnál, és mindenki engem hibáztat.

– Gergő – fordultam végül a fiamhoz –, te is így gondolod?

Ő csak vállat vont.

– Nem tudom, anya. Nehéz most bármit mondani.

Zsuzsa felpattant.

– Persze, mert soha nem voltál képes nemet mondani neki sem! Mindig anyádra hallgattál! Most meg nézd meg, hova jutottunk! – kiabálta.

Lili fel sem nézett a telefonjából.

– Anya, hagyj már! – mordult rá Zsuzsára.

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Hogy juthattunk idáig? Hol rontottam el?

Aznap este Gergő felhívott.

– Anya, beszélnünk kell – mondta csendesen.

A nappaliban ültünk le. Ő idegesen dobolt az ujjával az asztalon.

– Válni akarunk Zsuzsával – mondta ki végül.

Mintha gyomorszájon vágtak volna.

– Miért? – kérdeztem rekedten.

– Mert már nem bírjuk tovább. Lili kezelhetetlen. Zsuzsa szerint te vagy az oka mindennek. Szerinte ha te nem kényeztetted volna el ennyire…

Elhallgatott. Éreztem, hogy sírni fogok.

– És te mit gondolsz? – suttogtam.

– Nem tudom… Talán tényleg túl sokat engedtünk neki. De hát szerettük…

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Folyton azon járt az eszem: tényleg én vagyok a hibás? Tényleg jobb lett volna szigorúbbnak lenni? De hát csak szeretni akartam őket…

Másnap reggel Lili bejött hozzám.

– Mama… – kezdte halkan.

– Igen, kicsim?

– Sajnálom, hogy mindenki veszekedik miattam…

Átöleltem őt. Éreztem, hogy remeg.

– Nem a te hibád – suttogtam –, mi felnőttek rontottuk el.

De vajon tényleg így van? Vagy mégiscsak én vagyok minden baj forrása?

Hetek teltek el. Gergő és Zsuzsa különköltöztek. Lili felváltva volt náluk. Egyre zárkózottabb lett. Már nem mosolygott úgy rám, mint régen.

Egyik este Zsuzsa felhívott.

– Erzsi néni… – kezdte fáradtan –, lehet, hogy igazságtalan voltam magával. Csak annyira tehetetlen vagyok… Nem tudom már, hogyan kellene jól csinálni ezt az egészet.

Hosszan beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: a félelmeimet, a bűntudatomat, azt is, hogy mennyire szeretem őket mindannyian.

Talán most kezdjük igazán érteni egymást. Talán most van esély arra, hogy Lili mégis boldog legyen.

De vajon lehet-e jóvátenni mindazt, amit elrontottunk? Lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi fájdalom után?

Néha csak ülök a csendben és azt kérdezem magamtól: tényleg jobb lett volna szigorúbbnak lenni? Vagy a szeretet sosem lehet túl sok? Ti mit gondoltok erről?