Harminc év után egyedül: Anyai szívfájdalom három fiúval és két lánnyal

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gergő! – kiáltottam fel, miközben a telefon szorosan remegett a kezemben. – Anyu, most tényleg nincs időm, dolgozom, a gyerekek is betegek – válaszolta fásultan a legidősebb fiam. A vonal másik végén csend lett. Éreztem, ahogy a szívem összeszorul. Harminc évvel ezelőtt, amikor Gergőt világra hoztam, azt hittem, örökké mellettem lesz. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd könyörögnöm kell neki egy kis figyelemért.

Az ablakon túl szürke volt az ég, az eső apró cseppekben kopogott a párkányon. Egyedül ültem a konyhában, a kávém már kihűlt. A férjem, Laci, a másik szobában tévét nézett, de már ő sem volt a régi. A szíve gyenge lett, sokszor csak fekszik némán, és néha úgy érzem, mintha már ő is feladta volna.

Öt gyermekem van: három fiú és két lány. Amikor fiatal voltam, azt mondták, milyen szerencsés vagyok – nagy család, sok gyerek. Azt hittem, öregségemre majd körülvesznek szeretettel. De most úgy érzem magam, mint egy elhagyott ház.

A lányaim, Zsófi és Eszter, hetente hívnak, néha át is jönnek. Zsófi múlt héten főzött nekünk egy nagy adag levest, Eszter pedig elvitt orvoshoz Lacit. De a fiaim… Gergő mindig elfoglalt, András külföldön dolgozik Németországban, Bence pedig mintha nem is létezne. Utoljára karácsonykor láttam őket együtt.

Emlékszem, mennyit dolgoztam értük. Hajnalban keltem, hogy reggelit készítsek mindenkinek. A fiúk mindig késve keltek fel, de sosem szóltam rájuk. Azt akartam, hogy boldogok legyenek. Laci akkoriban még erős volt, együtt építettük fel ezt a házat. Minden fillért félretettünk, hogy mindegyiküknek legyen saját szobája.

Most ezek a szobák üresek. Csak néha jönnek haza a gyerekek – inkább ünnepekkor vagy ha valami baj van. A múlt hónapban leestem a lépcsőn. Nem tört el semmim, de nagyon megijedtem. Felhívtam Gergőt: – Fiam, baj történt… – De ő csak annyit mondott: – Anyu, hívj mentőt vagy Zsófit! Nekem most nem jó.

Azt mondják, a lányok mindig közelebb állnak az anyjukhoz. Talán igaz. Zsófi sosem felejti el a születésnapomat, Eszter mindig megkérdezi, hogy vagyok. De a fiaim… Mintha idegenek lennének. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az anyákat, akiknek a fiaik minden vasárnap hazajárnak ebédre.

Egyik este Laci megszólalt: – Talán túl sokat vártunk tőlük. – Mire gondolsz? – kérdeztem halkan. – Hogy talán nem tanítottuk meg őket arra, hogy felelősséget vállaljanak értünk is.

Sokat gondolkodom ezen. Vajon hol rontottam el? Mindig mindent megtettem értük. Soha nem kértem vissza semmit. Most mégis úgy érzem, mintha cserbenhagytak volna.

Egy vasárnap délután váratlanul becsöngettek. Zsófi állt az ajtóban két kisgyerekkel. – Anyu, hoztam neked egy kis süteményt! – mosolygott rám fáradtan. Leültünk a konyhába.

– Mi van Gergővel? – kérdeztem óvatosan.
– Nem tudom… Mostanában nagyon zárkózott lett. Sokat dolgozik, de szerintem valami bántja.
– És András?
– Ő is csak ír néha egy üzenetet Facebookon…

A gyerekek játszottak a nappaliban. Zsófi rám nézett: – Anyu… Ne haragudj rájuk! Tudom, fáj, de nem mindenki tud úgy szeretni vagy törődni…

Könnyek gyűltek a szemembe. – De én csak azt szeretném, ha néha rám gondolnának… Ha érezném, hogy fontos vagyok nekik.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Laci halkan szuszogott mellettem. Az ablakon át hallottam az esőt. Eszembe jutottak azok az évek, amikor minden este együtt vacsoráztunk az asztal körül. Most már csak ketten vagyunk.

Másnap reggel csörgött a telefonom. Bence volt az. – Szia Anya! Bocsi, hogy ritkán jelentkezem… Csak szeretném tudni, hogy vagy.
– Jól vagyok… – hazudtam neki.
– Majd jövő héten beugrom hozzátok.
– Jó lenne… – suttogtam.

Letettem a telefont és hosszan néztem magam a tükörben. Az arcomon mély ráncok futottak végig. Vajon tényleg igazuk van azoknak, akik azt mondják: „A lányok mindig ott lesznek az anyjuk mellett”? Vagy csak én vártam túl sokat a fiaimtól?

Most itt ülök ebben az üres házban és azon gondolkodom: vajon mit jelent ma Magyarországon anyának lenni? Hol rontottuk el? És vajon lesz-e még olyan napom, amikor mind az öt gyermekem egyszerre ül majd velem egy asztalnál?

Ti mit gondoltok? Tényleg csak a lányok törődnek az idős szüleikkel? Vagy lehet még remény arra, hogy egyszer újra összetartozunk?