„Anyám árnyékában – Egy negyvenéves nő vallomása”

– Már megint későn jöttél haza, Zsuzsa! – hallottam anyám hangját, ahogy becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. A kulcs még a kezemben volt, de a szívem már a torkomban dobogott. Negyvenéves vagyok, és még mindig úgy érzem magam, mint egy kamasz, akit számon kérnek, ha nem ér haza időben.

– Csak túlóráztam, anya – próbáltam nyugodtan válaszolni, de a hangom remegett. – Tudod, mennyi munka van mostanában az irodában.

Anyám szeme szigorúan villant meg a konyhaajtóban. – Az egészséged fontosabb! Megint nem ettél rendesen, ugye? Főztem neked levest. Gyere, ülj le!

Leültem az asztalhoz, és ahogy kanalaztam a forró húslevest, elöntött a szégyen és a tehetetlenség. Minden este ugyanaz: anyám vár rám, aggódik, kérdezget, és én nem tudok nemet mondani neki. A barátaim már régen elmaradtak mellőlem. Réka egyszer azt mondta: „Zsuzsa, te sosem jössz el velünk sehova! Mintha nem is lenne saját életed.” Akkor nevettem rajta, de most már tudom, igaza volt.

Gyerekkoromban csak ketten voltunk. Apám elhagyott minket, amikor ötéves voltam. Anyám mindent megtett értem – dolgozott a helyi könyvtárban, esténként mesélt nekem, és soha nem engedte, hogy egyedül érezzem magam. De ahogy felnőttem, az ő szeretete lassan fojtogatóvá vált. Minden döntésemet ellenőrizte: mit vegyek fel, kivel barátkozzak, hova menjek dolgozni. Amikor húszévesen felvettek az egyetemre Szegedre, sírva könyörgött, hogy ne menjek el. „Mi lesz velem nélküled?” – kérdezte akkor könnyes szemmel.

Végül maradtam. És most itt vagyok negyvenévesen, ugyanabban a panelban Zuglóban, ugyanazzal az anyával, ugyanazokkal a szabályokkal.

– Zsuzsa, holnap jön a postás! Ne felejtsd el átvenni a csekket! – szólt utánam anyám másnap reggel.

– Jó, anya – feleltem gépiesen.

Az irodában mindenki fiatalabb nálam. A kollégáim hétvégén kirándulnak a Normafánál vagy söröznek a Gozsduban. Én pedig minden péntek este anyámmal nézem a Barátok közt ismétlését és főzöm a vacsorát.

Egyik este azonban valami megváltozott bennem. A Facebookon megláttam egy régi osztálytársam esküvői fotóit. Ott állt mosolyogva a férjével és két gyönyörű gyerekkel. Hirtelen rám tört az üresség érzése. Mi lett volna, ha akkor elmegyek Szegedre? Ha nemet mondok anyámnak? Vajon lenne most családom? Barátaim?

Aznap este vacsora közben megpróbáltam beszélni anyámmal.

– Anya… gondolkodtam rajta, hogy talán jó lenne néha kimozdulni… találkozni Rékával vagy valakivel…

Anyám arca megkeményedett.

– Minek? Úgyis csak kihasználnak! Nekem is csak te maradtál… Nem akarod, hogy egyedül legyek, ugye?

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy ostorcsapás. Megint bűntudatom lett. Hogyan hagyhatnám magára? Hiszen egész életében csak engem szeretett!

De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem: megfulladok ebben a szeretetben. Egyik este Réka hívott:

– Zsuzsa! Gyere el velünk szombaton! Lesz egy koncert az Akváriumban!

– Nem tudom… Anyának főznöm kell…

– Zsuzsa! Negyven éves vagy! Mikor fogsz végre élni?

Letettem a telefont és sírni kezdtem. Anyám bejött a szobába.

– Mi baj van?

– Semmi… csak fáradt vagyok.

De nem volt semmi rendben. Egyre többször álmodoztam arról, hogy egyszer csak összecsomagolom a ruháimat és elköltözöm egy albérletbe valahol Újbudán vagy Angyalföldön. De aztán mindig visszatartott valami: anyám arca, ahogy rám néz – tele félelemmel és ragaszkodással.

Egy vasárnap reggel azonban minden megváltozott. Anyám elesett a fürdőszobában. Sírva rohantam be hozzá. Szerencsére nem tört el semmije, de akkor döbbentem rá: mi lesz vele nélkülem? És mi lesz velem nélküle?

Azóta minden nap küzdök magammal. Próbálok apró lépéseket tenni: néha elmegyek sétálni egyedül a Városligetbe vagy találkozom Rékával egy kávéra. Anyám ilyenkor duzzogva vár otthon.

– Ugye nem hagysz el engem? – kérdezi minden alkalommal.

Nem tudom mit mondjak neki. Nem akarom megbántani, de már nem akarok tovább az árnyékában élni.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan áldozzák fel az életüket a szüleikért? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre önmagunk lehetünk?

Talán egyszer majd lesz bátorságom kimondani: „Anya, most már én is szeretnék élni.” De addig is minden nap harcolok magammal és vele is.

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem veszítjük el?