„Anyám, el kell adnunk a lakást!” – Egy család széthullásának története
– Anyu, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben idegesen babrálta a kulcscsomóját az előszobában. A hangjában ott remegett valami, amitől azonnal összeszorult a gyomrom.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem, de már tudtam, hogy valami nagy baj van. Az utóbbi hónapokban egyre kevesebbet beszéltünk. Mióta Dóri beköltözött hozzánk, minden megváltozott. A fiam huszonévesen nősült meg, és bár próbáltam támogatni őket, mindig ott motoszkált bennem a gondolat: túl fiatalok még ehhez.
Gergő mély levegőt vett. – Dóri azt mondta, külön akar költözni. Szerinte nem egészséges, hogy együtt élünk veletek. Azt szeretné, ha eladnánk a lakást, és mindenki menne a maga útjára.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Ez a lakás volt az otthonunk harminc éve. Itt nőtt fel Gergő is. Minden falhoz emlékek tapadtak: karácsonyok, születésnapok, veszekedések és kibékülések. Most pedig… csak úgy eladni?
– És te mit akarsz? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – felelte Gergő. – De Dóri nagyon határozott. Azt mondja, ha nem költözünk külön, elválik.
A férjem, Laci ekkor lépett be a konyhába. Hallotta a beszélgetést, de csak némán állt az ajtóban. Mindig is csendes ember volt, de most mintha még kisebbnek tűnt volna.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Próbáltam visszaemlékezni, hol ronthattuk el. Mindig mindent Gergőért tettünk. Amikor bejelentette, hogy Dóri terhes, félretettük minden álmunkat arról, hogy majd egyetemre megy, világot lát. Elfogadtuk Dórit is, pedig éreztük: más világban nőtt fel. Az ő családja mindig mindent kimondott, nálunk inkább hallgattunk.
A következő hetekben egyre feszültebb lett a légkör. Dóri kerülte a szemkontaktust velem. Ha szóltam hozzá, röviden válaszolt. Egy este hallottam, ahogy Gergővel veszekednek a szobájukban.
– Nem bírom tovább! – kiabálta Dóri. – Folyton azt érzem, hogy figyelnek! Nem vagyok gyerek!
– De anyámék segítenek nekünk! – próbálta csitítani Gergő.
– Nem kell a segítségük! Saját életet akarok!
Másnap reggel Dóri nem volt otthon. Gergő csak annyit mondott: „Anyu, elment anyukájához pár napra.”
A férjemmel leültünk beszélgetni.
– Laci, szerinted tényleg el kéne adnunk a lakást?
– Nem tudom, Marika – sóhajtott fel. – De ha nem tesszük meg, elveszíthetjük a fiunkat…
Hetekig tartottak az egyeztetések. Ingatlanos jött-ment, idegenek jártak-keltek az otthonunkban. Minden alkalommal összeszorult a torkom, amikor valaki végigmérte a nappalinkat.
Végül sikerült eladni a lakást. A pénzt háromfelé osztottuk: egy rész Gergőéknek ment albérletre és kezdőtőkének, egy rész nekünk egy kisebb panelra a város szélén.
A költözés napján Gergő szinte szó nélkül pakolt. Dóri arca feszült volt, de láttam rajta némi elégedettséget is.
Az új lakásban minden idegen volt. Hiányzott a régi konyha illata, az erkélyről nyíló kilátás a parkra. Laci egyre többet hallgatott; esténként csak bámulta a tévét némán.
Egy hónap telt el így. Egyik este Gergő hívott telefonon.
– Anyu… baj van. Dóri elköltözött tőlem is. Azt mondja, nem tud velem élni.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a kanapén és sírtam.
Másnap Gergő átjött hozzánk. Soványabb volt, szeme alatt sötét karikák.
– Most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Nincs pénzem albérletre egyedül…
– Miért minket hibáztatsz? – fakadt ki Laci váratlanul. – Mi mindent megtettünk értetek!
– Ha nem adtátok volna el a lakást… most lenne hová mennem! – kiabálta Gergő.
Éreztem, ahogy minden szó újabb sebet ejt rajtam.
Azóta hónapok teltek el. Gergő ide-oda költözik albérletekben; Dóri visszament az anyjához a kisunokánkkal. Mi Lacival kettesben maradtunk egy idegen panelban.
Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg hibáztunk? Túl sokat akartunk segíteni? Vagy túl keveset? Hol van az a határvonal szülő és nagyszülő között?
Néha azon kapom magam: hiányzik Dóri is. Hiányzik az unokám nevetése reggelente.
Vajon lehet még ebből igazi család? Vagy örökre elveszítettük egymást?