A ház, amely összetörte a családunkat – Egy anya vallomása

– Anyu, szerinted mennyit érhet most ez a ház? – hallottam meg Eszter hangját a konyhaajtó mögül. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem akartam hallgatózni, de amikor az ember lánya és veje a saját otthonáról beszél, nehéz csak úgy továbbmenni.

– Szerintem legalább negyvenmilliót – válaszolta Zoltán, a vejem. – Ha eladnánk, végre vehetnénk egy nagyobb lakást Budán. A gyerekeknek is jobb lenne.

– Igen, de anyuék még élnek… – Eszter hangja bizonytalanul csengett. – De hát úgyis mi örököljük majd, nem?

A kezem remegett, ahogy leültem a konyhaasztalhoz. A férjem, Lajos, épp a kertben metszette a rózsákat, mit sem sejtve arról, hogy odabent épp most dől el a jövőnk. Az egész életemet ebbe a házba fektettem: minden forintot, minden reményt és minden álmot. Amikor végre nyugdíjba mentünk, Lajossal úgy éreztük, most kezdődik az életünk igazán. A város zajától távol, csendben, békében – legalábbis azt hittük.

Aznap este nem tudtam aludni. Eszter szavai visszhangoztak a fejemben: „úgyis mi örököljük majd”. Vajon tényleg csak ennyit jelentünk már nekik? Egy házat? Egy vagyontárgyat?

Másnap reggel Lajos észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Valami baj van, Ilona? – kérdezte aggódva.

– Csak… fáradt vagyok – hazudtam. Nem akartam rögtön mindent rázúdítani. Talán csak félreértettem valamit. Talán Eszter csak aggódik a jövő miatt.

De napokkal később újra hallottam őket beszélgetni. Ezúttal már nem voltak olyan óvatosak.

– Anyámék úgyis már öregek – mondta Eszter halkan. – Nem hiszem, hogy sokáig bírják még itt egyedül. Ha eladjuk a házat, mindenki jobban járna.

– És Gergő? – kérdezte Zoltán. – Ő mit szólna hozzá?

– Gergő sosem törődött igazán ezzel a házzal. Mindig is külön utakon járt.

Gergő, a fiam… Mindig is más volt, mint Eszter. Csendesebb, visszahúzódóbb. De amikor csak tudott, segített nekünk: elvitt orvoshoz, bevásárolt, megjavította a csöpögő csapot. Soha nem kérdezte meg, mennyit ér a ház, vagy hogy mikor lesz az övé.

Aznap este Lajosnak mindent elmondtam.

– Szerinted helyes lenne Gergőre íratni a házat? – kérdeztem könnyes szemmel.

Lajos sokáig hallgatott.

– Nem tudom, Ilona. Mindkét gyerekünk… De amit Eszter mondott… Az nagyon fáj.

Napokig őrlődtem. Nem tudtam aludni, enni is alig bírtam. Eszterrel próbáltam beszélgetni, de mindig elkerülte a témát.

Egyik este Gergő átjött. Látta rajtam, hogy valami bánt.

– Anya, mi történt? – kérdezte halkan.

Nem bírtam tovább magamban tartani.

– Gergő… ha egyszer már nem leszünk apáddal… te mit tennél ezzel a házzal?

Gergő meglepődött.

– Anya! Ez a ti otthonotok! Nekem csak az számít, hogy ti jól vagytok itt. Ha egyszer rám maradna… talán ideköltöznék a családommal. De soha nem adnám el.

A szívem összeszorult. Miért van az, hogy az egyik gyermekem csak pénzt lát ebben a házban, míg a másik az emlékeket?

A következő családi ebédnél robbant a bomba. Lajos nem bírta tovább magában tartani.

– Eszter! Zoltán! Miért beszéltek arról, hogy eladjátok ezt a házat?

Eszter arca elsápadt.

– Apa… mi csak… aggódunk értetek. Nem lenne jobb nektek egy lakásban? Közelebb hozzánk?

– Ne hazudj! – szólt közbe Gergő váratlanul kemény hangon. – Hallottam én is, miről beszéltek.

Csend lett. Mindenki kerülte egymás tekintetét.

– Tudjátok mit? – szóltam végül remegő hangon. – Ezt a házat nem fogjátok eladni! Ha kell, Gergőre íratom!

Eszter sírva fakadt.

– Anya! Hogy tehetsz ilyet velünk? Mindig is azt mondtad, hogy egyformán szeretsz minket!

– Egyformán szeretlek benneteket – mondtam halkan –, de nem egyformán tisztelitek azt, amit felépítettünk apátokkal.

Az ebéd csendben ért véget. Eszterék hamar elmentek. Napokig nem hívtak fel minket.

Azóta is őrlődöm: vajon helyesen döntöttem? Megvédhetem-e ezzel a házzal mindazt, amit Lajossal együtt felépítettünk? Vagy csak még mélyebb sebeket okoztam a családunkban?

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg egy ház miatt kellene széthullania egy családnak? Vagy van még esély arra, hogy újra egymásra találjunk?