Az én autóm, az ő döntésük – Egy családi vita története

– Hogy tehetted ezt, anya? – kiáltottam rá, miközben a kezem remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől. Az autóm kulcsa ott hevert az asztalon, mintha csak egy jelentéktelen tárgy lenne, pedig számomra az volt a szabadságom, a függetlenségem jelképe.

Anyám arca elkomorult, szeme szinte szikrázott. – Ne beszélj így velem, Zsófi! Csak segíteni akartam Gergőnek. Tudod, hogy mostanában mennyire nehéz neki.

– Segíteni? Az én autómmal? – szinte felkiáltottam. – Megkérdeztél engem egyáltalán? Vagy csak úgy gondoltad, hogy majd én is örülök neki, ha összetörik?

A nappali levegője szinte vibrált a feszültségtől. Gergő ott állt a sarokban, lesütött szemmel, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Aztán végre megszólalt:

– Zsófi, nagyon sajnálom. Tényleg. Nem akartam… Azt hittem, elfér még az a parkolóhelyen, de… – hangja elcsuklott.

– Nem érdekel! – vágtam vissza. – Ez nem csak egy karcolás! Az egész bal oldala behorpadt! Tudod mennyibe fog ez kerülni? És persze az én biztosításom nem fedezi, mert te vezetted!

Anyám ekkor már sírni kezdett. – Miért kell mindig mindent a pénzre kihegyezni? Nem látod, hogy Gergőnek most amúgy is nehéz? Elvesztette az állását, a barátnője is elhagyta… Csak egy kis segítséget akartam neki adni.

– De anya, ez az én autóm! Nekem is dolgoznom kellett érte! Nem kérdeztél meg, csak odaadtad neki. Ez nem igazságos!

A szomszéd szobából apám hangja hallatszott be: – Elég legyen már ebből! Mindannyian hibáztatok. Zsófi, ne kiabálj anyáddal. Gergő, vállald a felelősséget! És te is, Éva, gondolkodhattál volna előbb.

Csend lett. Mindannyian bámultunk magunk elé. A családunkban mindig is voltak viták, de most valahogy minden sokkal élesebbnek tűnt. Talán azért, mert mindannyian fáradtak voltunk – nem csak fizikailag, hanem lelkileg is.

Gergő végül odalépett hozzám. – Zsófi, megígérem, hogy kifizetem a javítást. Lehet, hogy hónapokig fog tartani, de minden forintot visszaadok.

– És addig én hogyan járok dolgozni? – kérdeztem keserűen.

Anyám ekkor már csak halkan sírdogált. – Nem akartam rosszat. Csak azt hittem… azt hittem, hogy segíthetek.

– Néha azzal segítesz a legtöbbet, ha nem avatkozol bele mások dolgába – mondtam halkan.

Aznap este alig tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: vajon tényleg túl kemény voltam anyámmal? Vagy jogos volt a haragom? Hiszen ő döntött helyettem az én dolgaimról. Gergő pedig… mindig is ő volt a család kedvence. Mindig mindent megkapott, amit akart – most is.

Másnap reggel anyám nem szólt hozzám. Csak csendben megterítette az asztalt, majd elment dolgozni. Gergő is eltűnt valahová. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a törött autóval.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a feszültséget. Réka, a kolléganőm odajött hozzám a konyhában:

– Valami baj van otthon?

– Csak a szokásos családi dráma – próbáltam viccelni, de éreztem, hogy remeg a hangom.

– Ha beszélni akarsz róla… tudod hol találsz – mondta kedvesen.

Hazafelé villamossal mentem. Minden egyes zökkenésnél eszembe jutott az autóm. Az érzés, hogy valami fontosat vettek el tőlem anélkül, hogy megkérdeztek volna.

Este Gergő üzenetet küldött: „Sajnálom még mindig. Holnap elmegyek veled a szerelőhöz.” Egy pillanatra megenyhültem – talán tényleg megbánta.

De anyámmal továbbra sem beszéltünk rendesen napokig. A családi vacsorák kínos csendben teltek. Apám próbált viccelődni, de senki sem nevetett igazán.

Egy hét múlva végre leültünk hármasban beszélgetni. Anyám bocsánatot kért – de közben azt is mondta: „Néha nekem is szükségem lenne egy kis segítségre tőletek… Nem könnyű mindent egyedül eldönteni.” Ekkor döbbentem rá: talán mindannyian túl sokat várunk egymástól anélkül, hogy igazán odafigyelnénk a másikra.

Az autóm végül megjavult – Gergő tényleg fizetett részletekben. De valami megváltozott bennem: már nem tudtam ugyanazzal a bizalommal nézni anyámra vagy Gergőre.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg túl kemény voltam velük? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna az én helyemben?